Régebben valaki azt mondta nekem, hogy nem szabad álmok és emlékek között élni. De butaság, ez nem így van. Hiszen mind ott élünk születésünk óta.
Álmok és emlékek már a világ kezdete óta léteznek, egyszerre születtek a fénnyel és a melegséggel. Régen, talán az első csillag belsejében. Az első csillag volt az, aki álmodott, hogy elűzze a sötétséget mely körbevette akkor. Egyedül volt még. Álma arról szólt, hogy egyszer nem lesz minden sötét körülötte. Látni fog egyszer más fényeket is, más csillagok álmait és ő nem lesz többé magányos. Teljesült az álma. Talán még láthatta a többi csillag álmainak születését is, mielőtt kialudt volna a fénye. Egy több milliárd éves álom lehetett ez, mely számára csak egy pillanatig tartott. Már nincs, de álma mégis örök emlékként járta be a világűr minden eldugott zugát. Nem utazott hiába az emléke. Egyszer egy gyermek meglátta az esti égen a ragyogását, mely távolabbról érkezett el hozzá, mint azt ő valaha is megérthette volna. Egy csillag életéhez képest az emberi élet csak egy lobbanásnak tűnik. Hamar vége is lett, de csak itt számára a földön. Odafönt valahol most egy angyal épp elsírta magát, boldogságot öntve ezzel a világra. Csak most vált újra a csillag emléke álommá, melyre azóta egy angyal vigyáz tovább. Egy angyal, aki egyszer gyermek volt itt, és látott valami szépet egy esti hideg éjszakán. Az a fény gyújtotta be lelkében a melegséget, mely elvezette őt arra az útra, hogy most is szerethessen másokat és vigyázhasson rájuk. Mindig, amikor sötét lesz fényt gyújt nekünk, hogy vigyázzon az álmainkra, köztük az egykori első csillag álmára is.
Benne él tovább ez az álom. Öröklétet biztosítva így a csillagnak, hogy egy angyal lelkében tovább élhessen az emléke. Álma a világ kezdetéről, a fény eljöveteléről.