„A vezetés egyik nehézsége abban áll, ahogyan mi haladunk, úgy haladnak az általunk vezetett emberek is. Az önmagunkban rejlő lehetőségek teljes kiaknázásával megteremtjük a légkört, amelyben mások is kiteljesíthetik saját lehetőségeiket.”
John C. Maxwell
Nos, ha létezik olyan poszt, amelyet a blog indulásától kezdve sohasem terveztem megírni, akkor ez lesz az. Ennek egyik ékes bizonyítéka, hogy lassan már több, mint négy hónapja várja vázlatként azt, hogy eldöntsem végre a sorsát. Félig kész volt már tavaly év végén, de valahogyan mégsem akaródzott azt folytatni. Mert már a bejegyzés első fele is igen nagyfokú kellemetlen érzéseket okoz bennem. A világnak meg amúgy is van elég baja, miért kellene még azt nekem egy személyes problémával, tovább fokozni? Viszont az eddig meg nem írt második fele, talán még ennél is kellemetlenebb témát boncolgat. A kettő pedig nyilvánvalóan erősen összefügg, bár ezt a közzétett gondolatok megismerését követően, biztosan vitatni fogják néhányan. Lesz olyan, akinek nem fog tetszeni, ez már most borítékolható. Ahogyan az is, ha jelen írás elutasítási reakciót vált ki valakiből, akkor bizony valamennyire érintett lehet az ügyben. Ha nem is konkrétan ebben, egy másik hasonlóban biztosan. Persze, ezt később részletesen kifejtem, hogy sokkal érthetőbb legyen. Hogy ezt megérti valaki vagy nem, az már a saját, egyéni fejlettségi szintjén múlik. Így mivel a poszt témája elég összetett, (Mondjuk ez talán kevésbé lesz meglepő, mert mikor is írtam könnyen emészthető témákról?) mindezek mellett már annak bekategorizálása is gondot okozott. Mert hova is tartozhat a poszt témája? A szemléletmód vagy a vezetés kategóriájába? Nehéz eldönteni. Ez a zavar onnan eredhet, hogy a poszt egyfajta ok és okozati viszonyra lett bontva és mivel az okozatra reagáltam annak első részében, az nyilván az én problémámhoz köthető, mert a személyes megélésemet és a saját szemléletmódomat tükrözi. Míg az ezt követő, kiváltó okok bemutatása, már erősen a vezetés témakörét boncolgatja. Ez utóbbi üzenetet, viszont sokkal hangsúlyosabbnak érzem, így megpróbálom annak szerepét jobban megismertetni.
Szóval, pár hónapos kihagyást követően (a szeptemberi írásra utalok), ismét egy előzetesen be nem tervezett bejegyzés kerül megosztásra, mely a szokásostól is jobban el fog térni. Általában igaz, hogy egyik bejegyzés megírása sem könnyű és mindig elég nehézkesen szokott indulni, de mégis ezt valahogy most különösen nehéznek érzem. Ám ennek ellenére, remélem ez a bejegyzés is egy kerek egésszé válik. Azonban, az első mondatok szerkesztése közben még fogalmam sincs, miként akar majd összeállni, merre fog irányulni és végül hogyan akar értelmes poszttá alakulni, a fejemben jelen lévő kusza gondolatok sokasága. De abban biztos vagyok, hogy a végső üzenete teljesen bele fog simulni a blog eddigi szemléletmódjának stílusába és adhat majd – valószínűleg sokakat érintő problémáról – egyfajta egyedi meglátást.
Most pedig nézzük meg, mi is történt a közelmúltban és miről is szól az aktuális bejegyzés, a választott kategóriának és fenti idézetnek megfelelően. Ez a magyarázat viszont koránt sem lesz egyszerű, mert ahhoz túlságosan személyes jellegű, méghozzá olyan mértékben, amelyet nem szoktam senkivel sem megosztani. De mivel ezen előzmények adják a jelen írás alapját és gerincét, melyre felépíthetem a többi gondolatot, kénytelen vagyok azt bővebben kifejteni és így bemutatni az előzményeket. Feltárni és megismertetni a kiváltó problémák ok-okozati viszonyait és az abból, általam levont észrevételeket, következményeket és azok mélyebb tanulságait.
Életünk sajnos sokszor nem abba az irányba halad, amelybe szeretnénk azt terelni. Ennek oka többnyire külső körülményekre vezethető vissza (itt megjegyezném, hogy nem áll szándékomban mást hibáztatni az ügyben, de később ezt is kifejtem bővebben), míg ezen körülmények által kiváltott hatást, nyugodtan hívhatjuk okozatnak. Bár jól tudom, hogy a modern pszichológia, a felkapott életmód tanácsadók és az önjelölt coach-ok körében, sőt még a spirituális szemléletmódot magukénak tudó emberek között is elterjedt és igen népszerű az a trend, amely sokszor az életünk kézbevételéről, annak irányításáról, a megvalósításról, a sikerhez vezető útról és a célok eléréséről értekeznek. Mintha az egész életünk egy sírig tartó Nike reklám lenne… Ám van ebben szerintem némi társadalmi manipuláció és annak köszönhető mély önbecsapás és önámítás. Mert, ahogyan ezek a tanok állítják, az általunk kitűzött célok elérhetőek és ahhoz minden szükséges külső segítséget meg is kapunk. Így, ha az utadon haladsz – mint kés a vajban – az könnyen járhatóvá fog válni. Folyamatosan érkeznek majd az életedbe azok, akiket bevonzottál és akik segítenek téged, miközben az univerzum bősége is támogatja a céljaid elérését. Nos, ez a bőség igazából tényleg megvan és az valóban adott lehetne egy szép és kellemes élethez, szinte mindenki számára. Csak hát, az elénk tárt bőségszaru által nyújtotta javakon, azért elég sokan osztozunk a világban és ha kicsit is jobban belegondolunk ebbe, nem éppen az önzetlen testvéri szeretet elve mentén osztjuk meg ezen javakat egymással. Persze lehet, hogy mindez csak az anyagi szemléletű világunk és a kialakult társadalmi szerkezetünk hatásainak tudható be. Mely, mint egyfajta délibáb elhiteti az elmével, hogy az a kép, amit maga elé vetített és amire gondolt, az erős akarat révén idővel manifesztálódva, elérhetővé válik. De a manifesztáció és a teremtés lehetősége, közel sem azonos elképzelést takar. Ezt bizonyítva mindössze elég kinézni az ablakon. Odakint akad néhány ember, aki az élete során, biztosan sok mindent maga elé képzelt már, de mégsem jutott közelebb a céljai megvalósításához. Mert hiába gyakorolta azokat aktívan és szinte már vallásos hitbe hajlóan, ha vágyai csupán álmok maradtak. Míg aki az útjával és önmagával is összhangban teremtett valami újat, sem biztos, hogy annak termését egyszer learathatja. Így ez az elképzelés, inkább egyfajta menekülés lehet az elől a valóságos helyzet elől, amely az életünk során, az elfogadás szükségességét tanítaná meg számunkra. Mivel sokkal könnyebb és kényelmesebb fenntartani azt az illúziót, hogy életünket valóban mi irányítjuk, minthogy elfogadjuk azt, hogy annak alakulására többnyire nem, vagy nem mindig vagyunk kellő ráhatással. A szabad akarat elve ettől függetlenül természetesen létezik, de inkább csak egyfajta játékosságot és némi döntési szabadságot kínál, a kevésbé tudatos lelki és érzelmi folyamatainkban, annak megtapasztalásában és a lélek választott útjának elérésében. Ami viszont könnyebbé teheti számunkra ezeknek a hatásoknak az elfogadását, hogy tudatossá és ezzel befogadóvá válhatunk – még ha csak utólag is – azok valódi okának mélyebb megértésére. Így, bár a történések miértjeit valójában csak utólag fogjuk megismerni, mégis adhat egyfajta belső megnyugvást, ha megértjük aktuális élethelyzetünknek ok és okozati viszonyait. Persze ezzel szembenézni, majd azt megérteni és végül elfogadni korántsem egyszerű. Mivel annak hatása a fentiek okán, romboló következménnyel jár az egora nézve. Hiszen ki az, aki önként szeretné beismerni, majd önmaga és a világ előtt is nyíltan felvállalni, hogy életének alakulására sokszor nincs ráhatása. Ennek köszönhetően pedig, életünk jó és rossz történései folyamatosan és nem mindig előre láthatóan érkeznek és tanítanak meg nekünk mindig valami újat vagy valami olyat, amit már régóta nem tudtunk megugrani. Ebben az esetben, ezek a leckék addig érkeznek, míg végül meg nem tanuljuk azt.
A legutóbbi poszt óta sok minden történt velem. Tekinthetek erre egyfajta okozatként, amelynek kiváltó okát csak ezen történések leírása után ismertetném meg. Az egész nem várt élethelyzet, még egy bő 20 évvel ezelőtti munkahelyi balesetnek köszönhető lábtöréssel indult, majd annak szövődményei okoztak olyan hatásokat későbbiekben, amelyre a legkevésbé sem számítottam. Így történt, hogy néhány hónappal ezelőtt, hirtelenül megjelenő és állandóvá vált láb fájdalommal küzdöttem, mely idővel egyre elviselhetetlenebbé vált. Férfiként, azért elég jól viselem a fizikai fájdalmat és nem azok körébe tartozok, akik már hőemelkedéskor is a papot kéretik és a halálukat várják, de azért ezen időszak, erősen próbára tett. (Ezt alátámasztanám azzal a ténnyel, hogy az említett lábtörés után, még saját lábon és tömegközlekedéssel mentem haza, majd másnap ugyanígy mentem el az orvoshoz.) Viszont az állandóvá vált és egyre növekvő fizikai fájdalom, lassan végül felőrli az embert, mivel egy percre sem tud megpihenni az elméje és folyamatosan csak a fájdalomra tud gondolni. Míg a kialakult szövődmény – két hét szenvedés után – csúnya gyulladásba csapott át, mellyel jelezte, hogy a probléma sokkal mélyebb lehet annál, hogy az magától megoldódjon. Így, az otthoni pihenések és kezelések ellenére, ehhez már orvosi segítséget kellett igénybe vennem. Ez persze korántsem volt egyszerű, hiszen, mint legtöbbünknek nekem sem akaródzott az évek óta leépülő állami egészségügytől segítséget kérnem. Kiváltképp annak okán, hogy a tapasztalt egészségügyi problémák, részben az akkori hanyag és szakszerűtlen orvosi ellátásnak tudhatóak be. Ezért az első gondolatom, egy ilyen problémákra szakosodott magánegészségügyi intézmény szakellátására irányult. Ami, természetesen egyáltalán nem olcsó, de az oldalon leírt véleményeknek köszönhetően, mégis előzetes bizalmat érdemelt. Mindezek ellenére – bár lehet, hogy ez csak egyedi elvárás – hiába fizet az ember előleget a konzultációért, az mégsem történik meg azonnal. Hiszen itt is vannak várólisták és előjegyzési időpontok, még ha azok jóval rövidebbek is, mint ami az állami egészségügy berkeiben tapasztalható. Ennek oka, hogy a konzultációt és az ellátást nyújtó képzett szakorvos az állami foglalkoztatás mellett, különböző helyeken is rendel. Ily módon, mert a szakmai tudására és a képzettségére nagy szükség van, megengedheti magának azt, hogy több intézményben is praktizálva, maximalizálja az ebből elérhető bevételeit. Ez természetesen kissé visszatetsző lehet. Mert ha már, fizetős szolgáltatást akarunk igénybe venni, egy kialakult egészségügyi probléma miatt, nem szeretnénk vele egy újabb hetet várni. De sokat mégsem tehetünk ez ellen, mint írtam az ember nem tud mindent irányítani. Így, az ellátórendszer működését és hiányosságait sem tudja befolyásolni, marad tehát az elfogadás. Ezt persze némileg nehezíti, ha a tünetek és vele a fájdalom is egyre fokozódik és a várt ellátásra, közben még további hosszú napokat kell várni. Ezen időpontot viszont megelőzte az új Ügyeleti rendszer október eleji indulása – melyet fel is hívtam – tanácsot kérve a tapasztalt problémákra és megemlítve, hogy épp várok egy magánklinikai ellátásra. Nos, a rendszer az indulása után még közel sem működött optimálisan, bár a híváskezelő kapcsolt egy orvost, aki adott némi tanácsot, mindössze annyit közölt, hogy fáradjak be az ügyeletre. Ez pedig az érzett fájdalom és járóképtelenség miatt, akkor részemről nem volt megoldható, ezért kivártam a kapott időpontot. Majd napok múlva – miközben a fájdalomtól a sokszor már a falat kapartam – a konzultáció során közölték velem, hogy ez sajnos szakorvosi beavatkozást, sebészeti feltárást és ezzel együtt kórházi ellátást igényel, amit itt nem tudnak számomra biztosítani. Mondjuk ez közvetlenül az érkezést követően nyilvánvalóvá vált a számomra. A klinika felszereltsége első látásra is kétségeket ébresztett bennem, ami végül be is igazolódott. Ez a rövid 15 perces vizsgálat, közel 70 ezer Ft-ba került a taxival együtt, hogy megtudjam, amit már előzetesen is sejtettem. A konzultációról hazaérve, ekkor már erősen botra támaszkodva és a járóképtelenségem okán, hívtam fel a 112-őt és hivatkoztam a megelőző heti Ügyeleti hívásomra. Talán kevésbé hihető, de valószínűleg a már megadott adatok alapján egyből kapcsolták a mentésirányítást és – a kapott orvosi szakvéleményre és az ambuláns lapon megadott anamnézisre hivatkozva – életemben először, de mentőt küldtek értem, mely mindössze 10-15 perc alatt meg is érkezett. Érdekességképpen a kórház felé tartva, a mentőápolóval kialakult egy rövidebb beszélgetés, mely elég sok az egészségügyet és az ellátási rendszert érintő problémát tárt fel előttem. Kiemelték azt, hogy a tagadó hivatalos kommunikáció ellenére, valóban kevés a mentő a fővárosban. Az is igaz, hogy a Pest környéki agglomerációból kérnek segítséget a betegellátásra és szállításra. Így, ez úton is szeretném megköszönni az albertirsai mentőállomás egészségügyi személyzetének a közreműködését.
Miután a mentő átadott a kórház sürgősségi osztályán – többórás várakozással – elindult a betegellátás folyamata. Ennek harmadik állomása után kerültem szakorvoshoz. Ahol is probléma szemrevételezése után, még az ügyeletes szakorvos is segítséget kért az osztályvezető főorvostól. Majd rövid egyeztetést követően, altatás alatti rövid műtéti beavatkozásról született meg a döntés, melyet még aznap este elvégeznek. Így, délben érkezve a kórházba, a reggeli magánklinikai konzultációt követően, este 6-ra már a kórteremben találtam magam és egy rövid várakozás után 7 órakor, már a műtéti előkészítés zajlott. Hát, ha valamit is szerettem volna, hogy kimaradjon az életemből, az a sebészeti műtő látványa és az altatás. Ezt a kettőt, szívesen kizártam volna a megtapasztalás folyamatából, de mint írtam, sokszor ezen külső hatásokra nincs semmilyen ráhatásunk. A műtét hamar megtörtént, egy nem túl komplikált sikeres beavatkozás, ami nem tartott tovább háromnegyed óránál, megszüntette a problémát. Az altatás alatt végzett műtétet követő éjszakát, viszont nem kívánom senkinek és remélem, hogy azt többet már nem kell megtapasztalnom. A kórteremet egyébként három – valamilyen mértékben amputált lábú – idősebb úrral osztottam meg. Akik ezek ellenére, elég elfogadóak és vidámak voltak az egészségügyi állapotuktól függetlenül. Ez a típusú elfogadás, pedig mély tiszteletet érdemel, így nekik innen is gyors gyógyulást, egészséget és még sokáig tartó jókedvet kívánok. A kórházi ellátás az én esetemben, mindössze 3 napot kívánt. A beavatkozás után, egy friss és előre vetíthetően nehezen gyógyuló, nyílt műtéti sebbel hazaengedtek. A gyógyulást innentől a szervezetem végzi, de az hónapokat fog igénybe venni. Így láthatóan, a fenti eset okán is, bármikor szembesülhet az ember olyan váratlanul felmerülő nehézségekkel, mely erős kihatással lehet az életére és az általa elképzelt terveire vagy a közelebbi jövőjére. Ezt a magánéletű problémát, természetesen nem azért osztottam meg, mert valamiféle együttérzést szeretnék kapni az olvasóktól. Az élet egyszerűen ilyen. Néha jönnek a rosszabb napokra is még nehezebb napok, az ember igazából sokat nem tehet ellene. Ezek az élet hullámvölgyei. El kell tehát fogadni azt, amit nem tudunk irányítani. Még akkor is, ha az sokszor nehéz. De, hogy ezt mégis miért osztottam meg magamról? Azért, mert amint a bevezetőben írtam a következmények elfogadása, csak az egyik fele ennek a folyamatnak. Az életünket időről-időre befolyásoló hatásoknak, azonban mindig van valamilyen kiváltó előzménye. Hiszen világunkban – ahogyan azt már sokszor említettem – minden okok és okozatok függvénye. Így, ennek az általam megtapasztalt egészségügyi problémának is volt valamilyen előzetes kiváltó oka és annak köszönhető káros behatása, mely idővel egyre fokozódott és végül fizikailag is megnyilvánult. De nézzük meg, minek is volt köszönhető esetemben ez a fajta, hirtelenül és váratlanul megjelenő egészségromlás…
A kezdő bekezdéseknek megfelelően, sajnos itt valóban elakadt az írás folyamata és a bejegyzés tervezett megjelenése, későbbre tolódott. Ennek oka részben az aktuális egészségi állapotom volt, mivel a gyógyulás folyamata lassan haladt előre és ezzel szinte lehetetlenné tette, hogy beüljek órákra az asztali számítógép elé, ahol szinte alig mozogva szoktam a gondolatokat rögzíteni. Ezen akadályoztatás és a mozgásképtelenség miatt, pedig eltolódott a poszt további folytatása. Majd lassan lábadozva, csak valamikor december közepén tudtam újra cipőt húzni és óvatosan sántikálva elindulni vásárolgatni az ünnepre, ami tekintve azt a tényt, hogy novemberben még botra támaszkodva közlekedtem, nem is hangzik olyan rosszul. Majd több vizsgálat után, januárban még további gyógyszeres kezelést és kiegészítő vizsgálatokat írtak elő. Így hát ezen időszak, erősen bekorlátozta az aktivitásomat és ezzel a lehetőségeimet, amivel meg kellett barátkoznom. De nézzük, mi is az itt fennálló ok és okozati viszony, mert ha ez nekem, minden kiegyensúlyozottságom és belső harmóniám ellenére problémát okozott, vélhetően másnak is okozhat kellemetlenséget. Ez tehát valamilyen módon, előbb vagy utóbb, de mindenkit érinteni fog.
Nos, az ember mindennapi tevékenysége, legyen az a munkája, foglalkozása, vállalkozása, hivatása vagy szerencsésebbeknek a hobbija, esetleg a szórakozása, mindig erősen befolyásolja az életét, a körülményeit és ezzel együtt a lehetőségeit. Ezek sokszor nem tudatos, hanem kényszerű döntéseknek köszönhetőek. Melyek az egykori, mélyebb még az önismeretet nélkülöző rossz választásnak, az oktatási rendszer sajátosságainak vagy a korlátozottabb lehetőségek és a kapcsolatok hiányának fényében, olykor nehezebb utakra vezetik az embert. Ha pedig az ember nehezebb utakra téved, az feltételezi azt következtetést, amit már a poszt elején kifejtettem. Miszerint sokszor nem vagyunk hatással életünk folyására, így annak irányítása és kézbevétele is inkább tűnik hamis illúziónak, mint valós lehetőségnek. Ellenben ezzel a divatos szemléletmóddal, a nem várt helyzetek és körülmények, nagyon is sok tapasztalatszerzést és megélési lehetőséget és ezáltal fejlődési utat kínálnak a számunkra. Mivel a nehezebb utakat sokszor nem mi választjuk, hanem a sors képében ezek a helyzetek, egyszerűen az életutunk szerves részeivé válnak, erősen megkérdőjelezhető annak az általunk történő ráhatása. Ebben a helyzetben a tanulás, a megtapasztalás és az elfogadás a lényeg, nem pedig az irányításba vetett hitünk alapjául szolgáló illúziók kergetése.
Azt valószínűleg senkinek sem kell ecsetelnem, hogy bármilyen munkavégzés alatt akadhatnak konfliktus helyzetek. Melyek sokszor csak kis semmiségnek tűnnek és hamar megoldódnak, de olykor akár komolyabb viták és nagyobb véleménykülönbségek is kialakulhatnak, akár a teljes ellenállásig, majd az elhatárolódásig vagy a kényszerű kenyértörésig fokozódva. Ezek a helyzetek, természetesen senkinek sem jók. Nem érdeke egyik szereplőnek sem, mégis megtörténnek. Mivel a konfliktusok, sokszor olyan előzményekből alakulnak ki, mint a különböző szempontok, a más megközelítésű elképzelések, a gyorsabb vagy lassabb helyzetfelismerés, az eltérő reagálás, a visszatartott információk, a rosszul felmért lehetőségek, az eszközhiány kiváltotta problémák, az optimalizálatlan folyamatok, a túlzott feladat orientáltság, a minden logikát nélkülöző rendszer kialakítás, az irreális elvárások okozta túlterhelés, a fokozott irányítási szándék, a mikromenedzselés aktív gyakorlása, az állandó megfigyelés és számonkérés, a kompetencia teljes hiánya, a tévedhetetlenségbe vetett hit, a napi ügymenettől történő eltávolodás, az egyéni érdek ütközések, ritkábban az egonak és a pozíciónak köszönhető és az alá- és fölé rendeltségi viszonyokon alapuló bizalmatlanság, a lekezelő stílus, de akár a merő rosszindulat és egy sereg más ok miatt is. De, hogy miért hivatkozok ezekre és honnan veszek ezek összefoglalásához és bemutatásához elegendő bátorságot?
Nekem azért van egy jó 30 éves munkaviszonyom, amit magam mögött hagytam, miközben szinte az összes felsorolt helyzetben volt már részem. Ennek köszönhetően, némileg megengedhetem magamnak ezen összefüggések bemutatását. Míg egyúttal – hivatkozva összefüggésként a poszt első felére – erre talán, fel is jogosíthatom önmagam. Ezen munkavégzéssel töltött időszak alatt, rengeteg különböző emberrel, közelebbi munkatárssal, távolabbi kollégával és vezetővel dolgoztam együtt. A rendszerváltást követő időszaktól kezdve, állami nagyvállalatban éppúgy, mint hivatalban, külföldi multihoz köthető franchise-ban, hazai leányvállalatnál, piacvezető nagyobb céges környezetben és kisebb családi vállalkozásban egyaránt. Már nagyon fiatalon dolgozhattam idősebb mesterek mellett, igazi régi vágású szakikkal fémipari szakmában, szolgáltatást nyújtva rengeteg fiatallal állami hivatalban, majd szintén fiatalok mellett a vendéglátás területén egy multinál. Külföldi kereskedelmi és szolgáltató cégeknél, majd hazai tulajdonú, hatalmas éves árbevétellel rendelkező és kisebb volumenű piaci szereplőknél, idősebb és fiatalabb kollégák mellett, majd ugyanígy az online kereskedelem és a logisztika területén. Többnyire hosszabb időszakokat, 5-6 évet egy helyen, de különböző pozíciókban eltöltve és mérhetetlen tapasztalatot begyűjtve. Majd az utóbbi időszakban, ezek már jellemzően egyre rövidebb időre korlátozódtak. Köszönhetően annak, hogy érezhető változás történt a cégvezetésben, a körülményekben, a fizetésekben, az elvárásokban, nem csak általam tapasztalva, de országosan viszonylatban is ennek megfelelően. Van tehát ezekben egyfajta lejtmenetet követő tendencia. Persze a rendszerváltást követő, akkori piaci és gazdasági környezetet és egy 2000-es években vagy utána alapított, azóta már jól bejáratott vállalkozás lehetőségeit, össze sem lehet hasonlítani. De ez persze egy sor más összetevőtől is függ. Mégis azt kell mondjam, az eltelt idő alatt nem lettek jobbak a körülmények. Bár itt az EU-s csatlakozást követően, még mindenki egy jobb életről és kibővülő lehetőségekről álmodott. Ez nagyon keveseknek jött be igazán. Feltehető tehát a kérdés… Mi romlott ennyire el? Bár nagy kedvem lenne ebbe a válaszadásba is belemenni, de tekintve, hogy azt már részletekben az eddigi bejegyzésekben megtettem, nem látom ennek értelmét. Így inkább, más szemszögből szeretném ezt a kérdést megközelíteni. Mert itt idővel, nem csak a pillanatnyi piaci környezet lehetőségei és az aktuális gazdasági helyzetünk határozta meg ezen változásokat, hanem az emberek, így vele a „vezetőink” személyes hozzáállása is. Itt most szándékosan használtam ezt kifejezést, bár én nem pozícióhoz vagy tevékenységi körhöz kötöm annak jelentését. Valahol mégis az alap probléma, innen eredeztethető. Mert vezető az, aki kitapossa maga előtt az utat, segítve vele másoknak. Erre pedig van egy másik igencsak kifejező szavunk, az elöljáró. Ez tökéletesen érzékelteti és pontosítja ennek a szónak a kibővített jelentését. A vezetés mibenléte pontosan erről szól. Mások előtt járva, új utakat keresve, a többieket vezetve. Ez tehát nem más, mint a közösség szolgálata. Mely szolgálat ennek köszönhetően, a határtalan felelősségvállalásról szól. Mivel az új utakon járva a vezetőt követni szokták, az ő felelőssége megítélni az aktuális helyzetet, alkalmazkodni hozzá és kialakítani a megfelelő körülményeket. Ehhez pedig a saját képességeire és tudására kell hagyatkoznia. Mindezt úgy, hogy előzetesen felméri a közössége érdekeit, lehetőségeit, képességeit és figyelembe veszi annak tartalékait. Nos, lehet ezzel vitatkozni, de ezt a szemléletmódot, nem lehet megtanítani. Ez valakiben megvan vagy nincs. Erre születni kell. De sajnos az ego, ezt nem fogadja el. Ennek viszont mindig és mindenkor az adott közösség látja a kárát. Nem hiszed el? Akkor tekints csak ki a nagyvilágba. Mert ami itthon igaz, az külföldön is igaz lesz.
A világ legtöbb problémája sajnos ebből adódik. Erről már sokszor írtam, sőt már a blogot indító egyik kiemelt poszt is ezt a témakört boncolgatta. Tehát az idők során, a társadalmon és a közösségen belül, történt egyfajta értékszemlélet torzulás. Melynek köszönhetően az anyagi világhoz kapcsolt értékrend hatására, a vezetés mibenléte is gyökeresen átalakult. Így a vezetés megítélése, az eddig felsorolt készségeket kiegészítve főleg ott válik el igen élesen, hogy annak az alkalmazása, minek az érdekében történik. Ha a vezetés a közösség érdekeit figyelembe véve tevékenykedik, akkor az általánosan elfogadott társadalmi alapelveknek megfelelően működik. Ha azonban mindezt hátrahagyva, a fókuszt elveszítve, csak az aktuális negyedéves profit maximálására törekszik, akkor az valójában már nem vezetés. Mindössze egy célfeladathoz és tevékenységi körhöz kötött, meghatározott eszközökkel és lehetőségekkel rendelkező érdekképviselet. Amely lényegében, csak egy végrehajtói és irányítási feladatkört ellátó, ügyvezetői pozíció. Ebben a rendszerben viszont nincs számottevő értéke, se a közösség erejének, se az egyedi képességeknek. Nincs értéke az újabb megoldásoknak, a szokatlan ötleteknek vagy a tehetségek kibontakozásának. Elveszítve ezzel, a valódi hozzáadott értéket képviselő, pénzben fel sem mérhető egyedi képességeket. Az innovatív újító és az előnyszerző kreatív megoldásokat. Nem véletlenül tartják a legmagasabb hozzáadott értéket teremtő eszközöknek a K+F szegmenst. Természetesen nem csak a kutatás-fejlesztés lehet az a terület, ahol ezekre a folyamatokra építkezni lehetne, mert szinte mindenhol találni jó képességekkel és valamilyen hasznos tehetséggel megáldott embert. De ezek a képességek, idővel elsorvadnak a hatékonyságot (kizsákmányolást) szolgáló elvárások súlya alatt. Így, ahol erre az értékteremtésre nem figyelnek, ott csak a teljesítménykényszer, az elvégzendő feladatok, meghatározott folyamatok és a mindenáron elérendő célok maradnak. Ha azonban mindezek ellenére, a kitűzött célokat mégis sikerül elérni, akkor az elismerés, az előrelépés lehetősége, a nagyobb bónusz, az extra kiváltságok, csak a „vezető” tevékenységét jutalmazzák, mivel azok neki megérdemelten járnak. Míg a személye által képviselve és az elért eredményeinek köszönhetően, már egy kiemelten tehetséges vezetőről beszélhetünk. Mégis van talán egy kis eltakart szépséghiba ebben. Mert, amíg a kitűzött célok elérése prioritássá vált, addig minden más azon kívül, egyszerűen mellékes és megkerülhető tényezővé lényegült. A célok elérése érdekében, valójában igen sokféle eszköz megengedett, de ezek kényes dolgok, amiről nem illik és nem szokás beszélni… De pont ezeknek köszönhetően, míg vezetőink a célok felé rohanva, mindent ennek az egyetlen szent feladatnak rendeltek alá, addig az odavezető úton haladva, valahol elvesztették azokat az embereket, akiknek utat kellett volna mutatni. A valóságban viszont, nem csak embereket veszítettek el, hanem azoknak minden készségét, képességét, kreativitását, lelkesedését, motivációját és tehetségét. Ha úgy tetszik, minden olyan szellemi értéket, amelynek nem adtak szabad teret a kibontakozáshoz. A világ pedig őrült módon hagyja kialudni, az emberiség alkotó szellemének, lassan már alig látható újító szikráját. Mert ott és éppen akkor, nincs szüksége rá. A szalag mellett állva, nem kell kreatív teremtő energiákra támaszkodni. Csak termelni kell. Begyakorlott monoton folyamatokat és véget nem érő feladatokat végezve. Amíg nem jön az olcsóbb kölcsönözött távol-keleti munkaerő vagy az automatizált robot, majd később az AI. Utána már nincs szükség az emberre és az eldobhatóvá válik. Addig viszont, még hozni kell a kitűzött és előirányzott számokat, mert sajnos neked nem egy mérnöki irodád, kreatív stúdiód, fejlesztést végző startup céged van, hanem egy gyárad, egy összeszerelő üzemed vagy egy kereskedésed. Meg amúgy sem tudnál mit kezdeni egy kreatív emberrel. Mert mindössze, azt a tömegesen előállított vackot szeretnéd eladni, amit évek óta gyártasz vagy amivel kereskedsz. Igaz, hogy a fél világ ezt teszi és csak növeljük a profittal arányosan növekedő szeméthegyeket, de tolni kell tovább a szekeret. Nincs idő közben megállni és elgondolkodni. Az újításra, a kreatív ötletek megvalósítására, a szemléletmódosításra nincs se idő, se pénz, se akarat. Tekerni kell őrült mókus módjára, a világot kizsákmányolva. Mert a te kezedben mindössze ehhez, csak egy ostor van. Erre épül fel az egész életed. Az üzleti terved, a céged, a vállalkozásod, a jövőd, a megélhetésed, majd végül a szemléleted. Irányítod tehát az általad megtervezett rendszert és hajtod a profitot, mert máshoz nem értesz. A vezetéshez különösen nem. De mit is tehetnél egyedül a világban? Marad tehát minden ugyanolyan. Csak a cél elérése érdekében, idővel egyre több lesz a járulékos áldozat.
Ezen elvek mentén, ha vezetőként nem is, de ügyvezetőként vagy tulajdonosként mégis van talán olyan, amit sohasem engedhetsz meg magadnak. Még akkor sem, ha végtelen skálán méred a saját értékeidet vagy a képességeidet. Mert sohasem tudhatod, mikor és kit sodor feléd az élet. Lehet, hogy pont egy olyan embert veszítesz el közben, aki rengeteg ötletet, kreativitást, szokatlan megoldásokat és piaci előnyt jelentő szemléletet, hozhatott volna az általad irányított rendszerhez. De mivel az amúgy is tökéletes, hiba nélkül, mindenhez optimalizálva, kellő rugalmassággal és végtelen további fejlesztési potenciával rendelkezik, mi szükséged is lenne rá? Hát nem minden úgy jó, ahogyan te azt egykor megálmodtad? Hiba nélkül működve és olajozottan járva, mint egy precíz svájci óraszerkezet. Az eddigi eredményeid és a bónuszaid is mind ezt igazolják. Mindenhol felnéznek rád, tisztelnek és örömmel fogadnak. Csak éppen az önmagadról hamisan kialakított kép, valójában mind arra épül, hogy egyetlen ember sincs a környezetedben, aki az általad megalkotott rendszert vagy az elképzeléseidet kritikusan szemlélje vagy annak akár hangot is adva, jó szándékától vezérelve, de kétségbe vonja. Nincs senki sem melletted, aki ezt a homályos tükröt letörölve, nemet merne mondani neked. Marad tehát, a széles és tükörsimára aszfaltozott, mások által készített magánutad, amit egyszer kijelöltél önmagadnak. De ez az út, sajnos egyszemélyes használatra készült, nem a téged követők számára lett kialakítva. Miért is kellene másoknak megkönnyíteni az utat, hiszen te is mindent egyedül értél el. Egyedül magadnak köszönhetsz mindent. Mégis ami talán a legszörnyűbb, hogy ezzel önmagadat is becsapva, mindezt még el is hiszed.
Míg azok a sokak, akik hátramaradtak és köztük azok a kevesek, akik mindezzel tisztában is vannak, értetlenül szemlélik a széteső közösségeket eredményező változásokat. Míg az előbbiekkel ellentétben az utóbbiak, valós vezetés hiányában, megtanulhatnak önmagukra támaszkodni. Ezzel felelősséget vállalva, majd később másokat is támogatva, egy jobban működő rendszert építeni. Mely folyamat során idővel, önmagukat is meggyógyíthatják…
Kapcsolódó bejegyzések: