A mostani bejegyzéssel, elérkeztünk a megkezdett gondolatmenet lezáró részéhez. Így, most a háromlábú szék harmadik és egyben utolsó lábának fontos és egyedi szerepéről lesz szó. A gondolatfolyam megkezdésekor hivatkoztam arra, hogy a teljes mondanivaló csak idővel fog kibontakozni – pont úgy, ahogyan egy kört rajzolnak a táblára – ezért ajánlott lesz az előzőleg megosztott tartalmakat is elolvasnia annak, aki még ezt nem tette meg. Továbbá, fontos még előtte részben feleleveníteni a leírtakat, mert a már ismertetett összefüggések szükségessé válhatnak a jelenlegi levezetés megértéséhez. Mivel a négy bejegyzés szoros egységet alkot és válik a végén egyetlen összetett gondolattá, világunk és társadalmunk működéséréről. Illetve ad képet számunkra a benne elfoglalt helyünkről és az itt betöltött szerepünkről.
„Színház az egész világ,
William Shakespeare
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében…”
Egy újabb idézettel indítanék, de most sem a hatásvadászat kedvéért. Egy idézettel, ami elsőre ugyan nagy váltásnak tűnhet, de valójában William Shakespeare évszázadok óta aktuális drámai költészete és a Mátrix gondolatisága, remekül illik világunk működésének bemutatására. Mivel a művészet mindig és mindenkor az adott korhoz alkalmazkodva, mégis időtlen érvényességgel adja át rejtett üzenetét a világnak és a benne élő ember számára.
A szék harmadik lábának működési elve, természetesen szintén egyfajta illúzió vagy nevezzük inkább szemvényvesztésnek. De talán a legjobb, ha Shakespeare fenti soraira hivatkozva egyfajta színjátékként képzeljük el, amelyben mindenkire külön szerepet oszt a társadalom. Csakúgy, mint egy színházi előadásban, itt is vannak kiosztott vagy felvett szerepek és akad olyan is, aki a néző számára láthatatlanul, de valójában az előadás létrejöttében segédkezik. A különbség csak annyi, hogy nem tudjuk ki rendezte az előadást, és azt sem hogyan végződik ez a számtalan felvonásból álló színdarab. Illetve arról sem tájékoztatták a nagyközönséget, hogy valójában milyen színpadi művet is láthatnak majd. Mivel a mű, inkább tűnik egy beteges performansznak, sokszor véres drámának, néha tragikomédiának vagy akár egy őrült bohózatnak. Illetve, mivel mégiscsak egy színielőadásról van szó, arra is ráébredhetünk az előadás során, hogy anyagi világunkban történő létezésünk okán, olykor egyszerre vagyunk szereplői és nézői vagy éppenséggel kiszolgálói a darabnak. Társadalmi életünk előadásának, melynek egyes felvonásaiban attól függően, hogy milyen szerepet osztottak ránk, szólítanak színpadra, száműznek a nézőtérre vagy köteleznek arra, hogy cseréljük ki a díszleteket. Egy mindenesetre bizonyos, az előadásnak sohasem lesz vége. A főszereplők sem fognak a leereszkedő függöny mögül előbújva meghajolni, éljenzést és ünneplést várva, de a nézőtér közönsége sem fog egyként felállva tapsviharral adózni az alakításnak. Mégis a legszomorúbb talán, hogy nem lesz, aki metsző kritikát írjon az előadást követően a színdarab rendezéséről és a színészi alakításokról vagy azokról, akik a háttérből segítették annak létrejöttét…
Ezen kis bevezető után térjünk a témára. Mi is alkotja a székünk harmadik lábát és hogyan alkotja meg – a már ismert másik két lábbal együtt – a társadalom fölött elhelyezkedő stabilitást?
A leírtakra hivatkozva, már említésre került annak működési elve. Amit most, az alábbi sorokban részletesen kifejtek. Az eddig ismertetett gondolat alapján, van tehát egy stabil székünk, mely ugyan közös világunkban, mégis a társadalom rendszere fölött helyezkedik el. Abból némileg kiválva és elkülönülve, viszont egyre jobban rátelepedve, stabilan, változatlanul és ki tudja mióta… Tudjuk már azt is, hogy ennek köszönhetően a társadalom egésze nem változik, nem növekszik és nem fejlődik. Mivel a változás, veszélyes a fölötte álló stabilitásra nézve. Tehát felmerül a kérdés, kinek és miért érdeke az, ha a társadalom egésze nem fejlődik és annak részeként, maga az ember nem növekszik?
Van tehát egy materialista eszmerendszerünk, ami az anyagelvűség tanát az anyagi világ korlátjaira építve, valótlanul magát az anyagot jelöli meg létezésünk egyetlen forrásának. Ebből következően az anyag és annak értéke, mindenen felül áll. Mindent, ezen az értékszemléleten keresztül vizsgálunk és értékelünk és ezt a szemléletmódot vetítjük ki, a társadalmat alkotó egyénekre is. Különbséget és eltérő értéket generálva, ember és ember között. Ezen anyagi értelemben vett „értékbeli” különbségek, a társadalmat megosztottá teszik, rétegzik és szétválasztják. Így az eszme, irreális elvárásokat és hamis értékrendet erőltet a világra azzal, hogy mindent és mindenkit ezen elvek elfogadására késztet vagy kényszerít. Az anyagi világunkban, így minden és mindenki beárazásra kerül és a társadalomban betöltött szerepét vagy fontosságát, kizárólag ezen anyagi értékek alapján ítéljük meg. Társadalmunk működése mindezt kiegészíti azzal az illúzióval, hogy az anyagi értékrendet és annak eszközét, a pénzt helyezi fókuszba és teszi meg „elérhető” célnak az egyén számára. Az anyagi gyarapodás és ezáltal az egyén aktuális piaci értékének nagysága, ad lehetőséget a társadalom szövetéből történő kiemelkedésre és növekedésre a világban. Ebből levezethető, hogy a kiemelkedés vágyott elérése miatt, a hamis értékrendből eredő anyagi gyarapodás vágya és annak eszköze a pénz megszerzése, mindennél fontosabbá válik. Ez a társadalmi nyomás, mely mindössze egy illúzió, olyan hatással van az emberekre, mely előrevetíti a hibás morális döntések meghozatalát. A hamis értékrend miatt, pedig bárki és bármi beáldozhatóvá válik a világunkban. Az anyagi gyarapodás vágya, tehát mint egy hitrendszer „isteni” hatalommá emeli a pénz értékét, melynek mennyisége vagy az ahhoz kapcsolt értéke adja azt a hatalmat, mellyel az egyén közelebb kerülhet a céljaihoz. Az egész eszmét azonban beárnyékolja az a tény, hogy bár elvileg a lehetőség mindenki számára adott – a zárt rendszer elve miatt és a korlátozott forrásoknak köszönhetően – nem lehetséges azt a tömegek vagy a társadalom egésze számára elérni. Így marad a tény, melyet világunk ma is tapasztal, hogy hatalmas egyenlőtlenségek alakulnak ki a „társadalmi egységen” belül, melynek szerkezete egyre jobban megoszlik. Így, a felső szegmens folyamatosan és egyre növekvő ütemben gyarapodik, a középosztály lassan eltűnik, míg a társadalom legalsó kiszolgáltatott rétege, egyre szélesedik. Illetve, az erőforrások és a hozzá kapcsolódó javak, javadalmazások, lehetőségek, életminőségek és jogok is eszerint oszlanak el. Ennek köszönhetően, az élet szinte minden területén tapasztalt egyenlőtlenségek miatt, óhatatlanul repedések jelennek meg a társadalom szerkezetén – amit, valahogyan orvosolni kell az eszmerendszeren belül – és itt jön a képbe a szék harmadik lába és az azt képviselő vezetői réteg látható és elrejtett tevékenysége.
Az emberi társadalom, alapjában véve egy – alá és fölérendeltségi viszonyon alapuló – hierarchikus rendszer. Melynek eredője, az anyagi világon belüli létezés; az anyagelvű berendezkedés; a társadalmi rétegződés és az annak köszönhető eltérő lehetőségek; az azzal általában összefüggésben álló, morális értékrend megléte vagy hiánya; illetve – nem utolsó sorban – maga az anyagi létben történő kiteljesedés reménye, a növekedés vágya által megfertőzött emberi ego. Így, ezen hatásoknak köszönhetően, illetve az anyagi, hatalmi, kapcsolati, származásbeli, osztálybeli vagy tudásbeli különbségek okán, kialakult egyféle piramis formájú kapcsolati szerkezet, ahol a társadalmat alkotó emberek egymáshoz képest, egyfajta ranglétrát vagy függőségi viszonyt alakítanak ki. Persze ez a rendszer, nemcsak magát a társadalmat osztja meg, hanem ezen elvek alapján, az azon belül működő egyéb szervezeteket vagy más emberi csoportokat és közösségeket is.
Ezért, ezt az erősen megosztott és egyenlőtlen esélyekkel terhelt anyagelvű társadalmat, a nyilvánvaló és számottevő különbségek miatt, valamilyen szoros egységbe kell terelni. Mivel az összetartozás érzése – az anyagi világban tapasztalt eltérő lehetőségek ellenére – egyfajta határozott jövőképet, megnyugvást vagy hitet adhat az egyén számára. Ily módon a társadalmi egyenlőtlenségek ellenére, az összetartozás, a közös célok, a közösségbe történő beilleszkedéssel és más egyéb hangzatos eszmékkel kiegészítve, a társadalmat alkotó emberek tömege együttműködővé, kezelhetővé és irányíthatóvá válik. Ezen közösségek régóta ismertek, főként nemzeti, etnikai, gazdasági, politikai, ideológiai és vallási összetartozás tekintetében.
Az így létrejött közösségek élére és meghatározott területei felügyeletére – a fentiek okán – szükségessé válik, egy vagy több vezető megválasztása és kinevezése. Legyen szó akár az állami, gazdasági, politikai vagy éppen a magánszektorról. Mindenhol nélkülözhetetlen a jelenlétük. Mivel mindig kellenek olyan képzett emberek, akik elérendő célokat jelölnek ki; hatékonyan irányítanak; átlátható és következetes gondolatokkal rendszerbe foglalják, megszervezik és elvégeztetik a fontos feladatokat. Miközben folyamatosan figyelik a változó világot és alkalmazkodnak a nem várt körülményekhez, így megelőzve az esetleges jövőbeni problémák előfordulását. Nem utolsósorban pedig, figyelmet fordítanak azokra is, akiket képviselnek.
Most tegye fel a kezét az a vezető, aki magára ismert!? Biztosan sok ilyen van…
Ugye nem felejtettük még el azt, hogy a székünk harmadik lába akárcsak a második, az illúziót képviseli?
„Színház az egész világ…”
De nézzük meg, mi is az utóbbi jellemzéssel a gond?! Valóban ilyen képességekkel megáldott vezetők irányítják, a társadalom kiemelt területeit? Tényleg képesek ezen feladatokat maradéktalanul teljesíteni? Tudnak alkalmazkodni a változó körülményekhez? Végezetül figyelnek azokra, akiket valójában képviselnek? Mi is ezzel a probléma? Mert világunk tele van rengeteg ismert és sikeres, képzett, tanult, kommunikatív, illetve kimagasló teljesítményt nyújtó emberrel. Elnökök, miniszterek, politikusok, média és technológiai szektorok alapítói, cégek és vállalatcsoportok tulajdonosai, üzletágvezetők, bankárok, brókerek, igazgatók, felsővezetők és még sorolhatnám őket. Mind egytől-egyig zsenik. Akik mindig megújítják, folyamatosan fejlesztik és építik a világunkat… De ha ez igaz, akkor miért van ennyi probléma a világban? Miért van egyre több fegyver, konfliktus, erőszak, gyűlölet, gyilkosság, bűnözés, kábítószer, korrupció, adósság, infláció, kiszolgáltatottság, szenvedés, nélkülözés, szegénység, hajléktalanság, betegség, éhínség, sírás, szomorúság és bánat a világunkban? Ha mindenki olyan tökéletes vezető, hogy jutott ismételten a háború szélére, gazdasági válságba, kulturális hanyatlásba, nemzeti identitásválságba, tudatlanságba és erkölcsi romlás szélére a társadalom? Fel kell tennem tehát a kérdést azoknak az embereknek, akiket a blog Leadershipsel foglalkozó bevezetőjében az alábbi sorokkal jellemeztem:
„Vezetőink rétege társadalmi rendünk egyik alappillére. Azon emberek kiemelt csoportja, akik mindenkori tevékenységüknek és döntési helyzetüknek köszönhetően fokozott hatással vannak a világunkra.”
– Miért tettétek tönkre a világunkat?!
Mivel válasz nem érkezhet – lévén ez csak egy blogbejegyzés – megválaszolom helyettük a feltett kérdést. Feltűnt a bejegyzés címében az idézőjel? Nem véletlenül adtam a posztnak, ezt a címet.
Egyrészt, mert ezek az emberek, sohasem voltak igazi vezetők. Ám nyelvünk gazdagsága és egyedi szerkezetének ellenére, mégis nehéz érzékeltetni ezt a különbséget. Mert idővel, a szó jelentését szándékosan változtatták meg és alkalmazták azokra, akik azt a legkevésbé sem érdemelték ki. Ezért inkább jellemző rájuk az elnök, érdekérvényesítő, helytartó, igazgató, képviselő, menedzser, ügyvezető vagy ügyvivő kifejezés. A tevékenységüktől vagy attól függően, milyen státuszt töltenek be a társadalom szerkezetében. Viszont, mindnek közös jellemzője a kitűzött célok elérése érdekében, az irányítás átvétele, a szervezettség kialakítása, a kiosztott feladatok végrehajttatása és ellenőrzése, a kontroll fenntartása és a hatékonyság növelése. De ezek, egy anyagias világ növekedési eszközei. Nem a vezetés elvei. Csupán üzletről, profitról, pénzteremtésről és hatalomszerzésről szólnak. Ezekkel nem lehet a társadalmat felemelni, csak megosztani, kihasználni és kizsákmányolni. Megkülönböztetni egyik embert a másiktól. Ez pedig, a bejegyzés idézőjelbe foglalt címének másik jelentése. Mivel lehet, hogy a kudarc nem más, mint maga a cél. A társadalom szerkezetének lerombolása. Így, a zárt rendszer aránytalan növekedésének igénye, a pénzszerzés és vele a hatalom vágya, nem más, mint a társadalmi egyenlőtlenségek megteremtésének eszköze. Embertársaink, érdekalapon történő feláldozása. Ez történik most is, a jelenkori világunkban. Épp ahogyan írtam.
„A társadalom szövetéből történő egyéni kiemelkedés vágya és a növekedés igénye, egy hamis ideológiára, és az azt leplező illúzióra építve adja a lehetőséget, hogy a kijelölt cél elérése érdekében – az egyén fejlettségi fokának függvényében – akár mindent, és mindenkit felhasználjon vagy beáldozzon.”
Volt itt egy szó a bejegyzésben… Feltűnt valakinek az olvasás közben? Nem érdemes keresni, elárulom melyikre gondoltam. „Egymás”. Mi ennek a szónak a jelentése?
Egymás, egy-más, másik-egy, egy másik-egy. Egyén, egy-én, én-egy. Én-egy-másik-egy.
Egyén=Egymás=Egység. Egy(mely az Istent jelképezi)-(é)s az ég(mindenkit az égbolt alatt és fölött).
Az egységben élés, így valójában összetartozást jelképez.
Ez a jelentéstartalom köszönhetően nyelvünk szerkezetének, remekül kifejezi mindazt a gondolatiságot, amely hiányzik „vezetőink” szemléletmódjából, ennek köszönhetően társadalmunkból és a világunkból. Így tehát a társadalmi egység megosztása és lerombolása, valóban a „Vezetők kudarca”.
Zárásul itt hagynék még egy idézetet, szintén időtlenül aktuálisan, korunkhoz illően:
„Időnk csapása, hogy bolond vezet vakot.”
William Shakespeare
Végezetül maradt itt még egy gondolat, melyet szándékosan nem fejtettem ki. Ha jelen világunk irányítói nem vezetők, akkor vajon kik azok és mi a vezetők valódi szerepe? Ezt viszont csak később, egy másik bejegyzésben fogom kifejteni és megválaszolni.
Kapcsolódó bejegyzések:
The three-legged chair – The lack of set of values – Money is God