„A láng magamagának nem olyan fényes, mint akinek világít: ép így a bölcs is.”
Friedrich Nietzsche
A fenti kép remekül szemlélteti a legutóbbi bejegyzések után maradt belső kérdéseket. Mivel társadalmunk ismertetett működési elve, már nem szolgálja a további fejlődésünket. Legalábbis nem abban az értelemben, amit annak lehet nevezni. Mert a fölöttünk elhelyezkedő stabilitás, egyre erősebbé válik és az idővel előrehaladva, csak nehezebb lesz ezen az állapoton változtatni. Miközben a jelenlegi, közel sem tökéletes világunk, viszont egyre inkább a szakadék felé billen. Így, lépésről-lépésre közelebb kerülünk az összeomláshoz. Ezt persze mindenki tudja, hiszen rengetegen felhívták már erre a figyelmünket. Ebben semmi új sincs. Jónás is hirdette annak idején, mégis csak szórakoztak rajta és kinevették. Most talán ennél előbbre járunk már. Lévén azóta megszűntek a korlátok, amik visszatartanának. Se társadalmi, se törvényi, se erkölcsi, se vallási értelemben nincs már, ami korlátozhatná az embert. Nem mi irányítjuk a világunk alakulását. Bár a meglévő problémákat és annak kiváltó okait, előszeretettel szeretik ránk hárítani. A médiától ezt követelik, így természetesen engedelmeskednek neki és terjesztik a közösségi kollektív bűntudatot. Egyre tágítva ezzel a társadalom szerkezetén látható repedéseket, melyet mindössze egy kisebb érdekcsoport tevékenysége idézet elő. Melyet a hazug ideológia és eszmerendszer, az értékrend hiánya; a hamis célok illúziója, a pénz isteni hatalma; és a világunkat látszólagosan irányító „vezetők” színjátéka okozott. Ezek mindegyike az emberi egot felhasználva rombolja le társadalmunk – még megmaradt, de egyre hanyatló – egységét és világunk törékeny egyensúlyát. Valóban elérkeztünk már egyfajta szakadékhoz vagy törésponthoz, mely napról-napra közelebb visz minket ahhoz, hogy az eddigi megszokott életünk végül teljesen megszűnjön és átalakuljon. Rajtunk áll tehát, hogy mit kezdünk a jelenlegi állapottal. Folytatjuk az utunkat a szakadék felé, amit az anyagi értékrendű szemléletmódunkra, valós értékrend nélkül és illúziókra építve éltünk? Továbbra is valódi, felelős vezetők nélkül, félrevezetve, kihasználva és becsapva? Miközben azoknak engedelmeskedünk, akik a jelenlegi helyzetet előidézték? Van még hitünk és bizalmunk ebben a rendszerben, értékrendben és irányításban? Vagy elkezdünk helyette új utakat és válaszokat keresve, tabukat döntő kérdéseket is feltenni önmagunknak és a körülöttünk lévő világnak? Megkérdőjelezve közben mindent és mindenkit, ami és aki idáig vezetett minket? Más út nincs. Ahogy a képen is látható, eddigi világunk kövezte úton érkeztünk ebbe zsákutcába. Innen tovább nem vezet út. Visszafelé már nem mehetünk, helyben nem maradhatunk. Azoknak sem hihetünk, akik eddig irányítottak minket, mivel miattuk kerültünk erre az útra. De talán a legnagyobb gond, hogy saját magunknak sem hihetünk tovább. A megfertőzött emberi ego, nem visz jó irányba minket. Szemléletváltozás nélkül, nem találhatjuk meg az innen kivezető utat és akkor nem marad más, csak az előttünk tátongó szakadék mélye. Vajon készen állunk erre a felismerésre?
Ha igen, akkor kezdjük az első lépéssel. Említettem már ezeket. De, hogy melyek ezek a lépések? Szemlélődés, befogadás, elfogadás, megértés, fejlődés, növekedés, mely fogalmak az élet és a spirituális szemléletmód alapkövei. Nézzünk körül tehát elsőként, legyünk nyitottak rá. Lássuk meg a világot, amely körbevesz minket. Nézzük meg figyelmesen és vegyük észre a rengeteg szépséget, amely körülvesz bennünket. Azt a tökéletes és egyben harmonikus rendszert, mely tőlünk emberektől függetlenül is működik. Figyeljük meg és ámuljunk el rajta. Közben csendesedjünk el belül és gyönyörködve benne, fedezzük fel a világ megannyi csodáját. Majd váltsunk nézőpontot és hátrébb lépve szembesüljünk azzal, mekkora pusztítást okoztunk benne. Ismerjük el és vállaljuk fel ezzel a felelősséget. Fogadjuk el, hogy ezt a kárt, mi okoztuk a világunknak… Kellenek az életben ezek a mélységek. Akkor is, ha kellemetlen és bűntudatunk van miatta. Mert ezek adhatnak egy olyan összevetési pontot, melyet el kell hagynunk ahhoz, hogy érdemi változás következhessen be. Ez tehát a szemlélődés folyamata. Most nézzünk ismét a képen látható táblára. Mit jelez számunkra a tábla? Az út végét. Arról ad információt, hogy utazásunk és fejlődésünk ezen az úton haladva eddig tartott és innentől ebben az irányban, nem vezet tovább út. De mi lassan ébredezve, elsajátíthatjuk a szemlélődés tanát. Így, egy rendszeren kívüli nézőpontra váltva, elláthatunk a tábla mögé, és megláthatjuk mögötte a szakadék szélét is. Megfordulva láthatjuk a megtett utunkat, ahol eddig jártunk, amely idáig vezettet bennünket. Visszatekintve észrevehetjük azokat a károkat és szenvedést is, amit önmagunknak és a világnak okoztunk, és láthatjuk még a mögöttünk álló emberek tanácstalan tömegét is. De ha felemeljük a tekintetünket, észrevehetjük a gyönyörű kék eget is, mely fölöttünk oly hívogatóan vár ránk. Vár arra, hogy eddigi korlátjainkat és béklyóinkat ledobva magunkról, feljebb emelkedjünk. Egyenesen az ég felé. Mert az ember szabadnak és függetlennek született. Teremteni érkeztünk erre világra. Tanulni, fejlődni és növekedni. Előbbre vinni az emberi lét határtalan szellemét. De ehhez sokaknak még nincs meg a hite. Ez biztosan nem lehetséges, gondolod most magadban…
Akkor arra kérlek, hogy szemlélődj csak tovább. Miközben szemlélődsz én elmondok egy történetet, mely tabukat dönthet a világunkban. Ám egyúttal elvezethet a befogadásig is, amely közelebb vihet ismét egy lépéssel. Igen, valóban… Repülni továbbra sem tudunk majd, de a gondolataink a befogadást követően mégis szabaddá válhatnak. Ez pedig a fejlődés következő fokára emelhet bennünket.
Szóljon akkor a történet a fényről és annak útjáról.
Miért pont a fény? Mert a fény különleges szerepet tölt be a világunkban. Létünk és szinte minden gondolatunk közvetve vagy közvetlenül, de hozzá kapcsolódik és annak köszönhető. A fény maga az éltető energia. Életet és világosságot ad, meleget, sötétben irányt és viszonyítási pontot, amely persze vágyat kelt bennünk, hogy el is érjük azt. Vágyat, de nem célt. Hogy mi a különbség vágy és cél között? A cél elérését, mindössze anyagi érdekek ösztönzik világunkban és a győzelem igényéhez kapcsolódik, ami megint csak az emberi ego kreálmánya. Míg vágyaink elérését az érzelmeink vezérlik, viszont a lélek hatására. A fény vágyott útját követik a növények is. Melyek a fény energiáját begyűjtve növekedésnek indulnak. Így tehát, ők is vágynak a növekedésre. Egyszerűen így lettek teremtve, vagy csak ösztönösen teszik, viszont hamis célok nélkül. De érdekességképpen, kicsit idézzünk el a szó jelentésénél és szerkezeténél. Növény. Növ-ény, mely növekszik a fény hatására. Növ(ekszik)-a (f)ény által. Vajon ki és hogyan hozta létre a nyelvünk szerkezetét? Annyira kifejező és hihetetlenül tökéletes.
A fény azonban nemcsak a növényeket, de az állatokat is vonzza és minket embereket is. Míg barlangokban éltünk, nappali világosságban jártunk vadászni és gyűjtögetni vagy indultunk újabb nagyobb utakra, míg a sötétség beálltával este biztonságba húzódtunk. Épp úgy, ahogyan azt a természetben az állatvilág is tette. Persze vannak állatok, melyek a sötétséget kihasználva válnak aktívvá és kezdenek például vadászni vagy élelmet keresni. Ők a túlélésük miatt, ezekhez az életfeltételekhez alkalmazkodtak. De jellemzően a fény és a sötétség örökös ciklikus változása, az életre is hasonló hatással van. Általában a növények és az állatok is szintén ezt teszik. Ugyanúgy visszahúzódnak a sötétben vagy télen, amikor kevesebb és rövidebb ideig van világosság. A fény hiánya ezért bizonytalanná tesz minket és félelmeket ébreszt bennünk. Mert a sötétben nem látunk túl jól, és mivel sok mindent nem látunk, helyette a képzeletünk tölti ki a homályos részleteket. Ennek köszönhetően, a sötétséghez kapcsoljuk a belső félelmeinket és a fényhez az életet. Az emberek is így éltek hajdanán. De a fény hiányát és a sötétségtől való félelmet legyőzte, a fény utáni vágy igénye. Meg akartuk szerezni a fényt. Közelebb hozni akkor is, amikor kint már sötét van. Erre viszont sokáig nem volt lehetőségünk. Maradt hát az esti égbolt ragyogása, égi kísérőnk a holdunk, az akkor még nem ismert bolygók és a csillagok gyönyörű, káprázatos fényei. Na, és persze a villámok vakító fényessége és az azt kísérő mennydörgés robaja, melynek erejét hamar rettegni és félni kezdték. Ám a hatását megtapasztalva, mégis megtalálták a fényhez vezető utat. Megtalálták a tüzet, melyet a villámok hagytak maguk után. Melyből ágakat, majd fáklyát gyújtottak, majd annak fényét és melegét bevitték a barlangokba. Ahol tüzet rakva belőle, elűzték a sötétséget, mely addigi életük részét képezte. Az embereket pedig közelebb hozta, a barlangban felélesztett tűz fénye és melege. De amíg ezt felfedezték nem volt más csak a Hold, a később megismert bolygók és a csillagok fénye. Az ember csak ámult, miközben felnézett a végtelen égre és megszámlálhatatlan ragyogó képződményt látott, az éjsötét égen. Melyek annyira távolinak tűntek, oly elérhetetlennek, olyan hívogatónak. Elkezdték hát figyelni azokat és nézték a sötét eget, a változásokat. Szemlélődtek tehát és a könnyebb tanulás miatt, elnevezték az égi kísérőinket, a bolygókat és a csillagokat. Némelyeket csillagképekhez kapcsoltak és megszemélyesítettek, az idők folyamán. Ezekhez a csillagképekhez történeteket szőttek, meséket, mondákat, mítoszokat és legendákat. Mely történetekkel az évezredek alatt tanításokat adtak át egymásnak, a tűz közelében közösen összegyűlve és beszélgetve. A fény és a meleg, ezért mindig is közösségépítő szerepet töltött be az emberek életében. Persze később azt is megtudtuk, hogyan használjuk másra a tüzet. Főzésre, alakításra, olvasztásra, teremtésre…
– De a tűz, nem inkább romboló és pusztító energia?
Nem. A tűz csakúgy, mint a fény, maga is az éltető és teremtő energia. A természetben valóban tud pusztítani, de bizonyos értelemben ez a természet örök körforgásának velejárója. Az erdőtüzek helyén, hamarosan újra termékennyé válik a föld és a nyomán, gazdagon virágzó kultúra indul növekedésnek. Így, utat ad az új életnek. A tűz tehát alkotó energia. Abban hevítünk, olvasztunk, ötvözünk, kovácsolunk és alakítunk különböző anyagokat. Egyesítünk. Csakúgy, ahogyan a csillagok magjának kohói mindig is tették. Ezek a teremtés folyamatai. Mégis az ember, sokszor inkább pusztításra használja, a teremtés egyik eszközét. Ugyan ki érti ezt?
Az ember azóta megtanulta, hogyan kell a tüzet felhasználva uralkodni. Környezetén, a világon, önmagán és a megszerzett tudásán is. A teremtés egyik eszközét használta fel arra, hogy az élőhelyét rombolja. Háborúkban felperzselve a földet és az eget. Elpusztítva ellenségnek vélt embertársait és régi kultúrák tudását, ősi kéziratokat őrző könyvtárakat és művészeti alkotásokat. Milyen különös… A tűz mellyel őseink egykor a sötétséget űzték el – vittek vele fényt és melegséget életükbe, építettek kultúrát és közösséget – a „civilizált társadalom” embere inkább pusztít és borítja rá halotti lepelként világunkra újra a sötétséget. Nincs szüksége, a jelenkor emberének többé a fényre. Mert a fény a lélek útját jelképezi. Utat mutathatna a világunkban. Vágyakat adhatna az embereknek, hamis célok helyett. A fény útja ezért nemkívánatos fogalommá vált az utunk során. Így meg kell tanulnunk, újra a sötétben élve visszahúzódva, félelemben élni. Ez, az előttünk álló szakadék mélye, ami most vár ránk emberekre. Az ég határtalan szabadsága és ragyogó fényessége helyett…