Szeretem a szelet, mert szabad, független és kissé hóbortos is talán.
Néha elviselhetetlenül hideg tud lenni. Kemény, zord arccal rohan a világban, nem törődve senkivel és semmivel. Ilyenkor nem lehet megállítani és lecsillapítani a dühét. Várni kell, hogy alábbhagyjon kissé a haragja. Lassan nyugszik csak le, és talán haragszik is magára, miközben fáradtan fújja tovább szomorú dalát. Majd kimerülve és erőtlenül halad tovább az útján. Szürkeség veszi csak körül. Valahogy nem találja még a helyét. Merre is menjen? Hol is látják szívesen? Nem tudja, hiszen mindig egyedül járt… Néha végleg elfárad, és ilyenkor elcsendesül minden körülötte. Mintha hallott lenne a táj is, mely körbeveszi. Pedig csak óvatosan szemlélik a körülötte lévők.
Csöpörögni kezd az eső, és lemossa róla a hosszú út porát. Míg a tenger hullámai halkan zúgva nyugtatják, sirályok veszik körbe és énekelnek körülötte, hogy oldják hosszú magányát. Különös szeretettel néz rá a tenger, miközben hullámok hátán pihenteti rég nem látott, megfáradt barátját, kit a kezdetektől ismer már.
Lassan partot ér vele a víz és halk suttogássá erősödik benne a csend. Újra fákat és lombokat lát maga körül, és ők örömmel üdvözlik jöttét. Pajkosan megzörgeti ágaikat és összeborzolja a leveleket. Millió falevél perdül táncra vele és dalolja halkan, a nyár boldog örökzöld dalát. Zene ez, talán első mit ember egykor halhatott, és ő ismeri rég minden egyes sorát. A pillanat szépsége, a nyár melege, az erdők illata mind benne vannak. Érti már, és tovább suhan szelíden, messze a vörösbe hajló látóhatár felé.
Segít nap testvérének megfesteni az eget, tarka felhők sokaságával. Kitartóan terelgeti a lusta bodrokat, és narancsszínbe burkolja velük a szerelmet, a fülledt nyári estén. Érzi, megérkezett oda, ahová vágyott. Könnyes szemmel mosolyog, mert ilyenkor senki sem láthatja már. Boldog most így, néhány pillanatra…
Majd sóhajt egyet halkan és utolsó erejével, a sötét égboltba rejti el legféltettebben őrzött vágyait, melyek most már csillagként ragyognak tovább.