Esett. Talán már órák óta, mégis nyugodtan és békésen állt a szürke ég alatt. Nem volt esernyő nála, amivel felfoghatta volna az ég könnyeit, melyek lassan ereszkedtek alá a szomorú felhőkből. Szerette ezt az érzést. Ilyenkor mindig megtisztult és megnyugodott tőle. Elmosta az eső a gondjait csakúgy, mint a koszt és az út porát. Megszűrte a levegőt, friss illatot kölcsönözve így a kora délutáni napnak. Egyedül volt, csak a csend ölelte át. Egyre nedvesebb ruháiban mozdulatlanul nézte a világot. Néha megragadta valami a figyelmét, melynél elidőzött egy kicsit, követte a tekintetével, majd elbúcsúzott tőle és szemlélte tovább a néma tájat. Bolondnak tartották volna, ha látják akkor az esőben álldogálni. De ő nem törődött ezzel, jól érezte magát. Tudta, hogy ilyen időben ember nem teszi ki a lábát. Talán mert csak féltek attól, hogy bőrig áznak. Mégis volt ott valaki rajta kívül.
Közeledő lépteket hallott, csikorgó kavicsok hangját a vizes cipőtalp alól. Lassan jött, de határozottan és egyenesen ő hozzá. Mégis megállt, mielőtt odaért volna az esőben álldogáló alakhoz. Mögötte állt meg pár lépéssel, néhány méterrel odébb. Jelezvén így a szándékát, mellyel nem akarta kizökkenteni a másikat a merengéséből. Ismerte őt. Találkoztak már egyszer, de mégsem üdvözölte. Csendben állt ő is és várt. Várt, amíg elfogadják a jelenlétét. A magányos alak csak állt tovább az esőben. Nem fordult meg, hogy megnézze ki az, aki csatlakozott hozzá. Tudta úgyis, hogy ki állt meg mellette. De nem félt. Továbbra sem engedte el magától a nyugalmat, mely kitöltötte a lelkét. Köszönteni akarta a másikat, ám csak nehezen tudott megszólalni. Bár lehet, hogy ez csak a hirtelen rátörő emlékek hatása miatt volt így. Lassan mégis megszólította az imént érkező alakot.
– Rég találkoztunk… – mondta.
– Igen. – felelt a másik, miközben ugyanazt nézte, amit a másik figyelt oly kitartóan. – Jó néhány éve már.
Csak a csend volt a válasz. Láthatóan nem volt kellemes felidézni számára, azt a régi találkozást. A másik hirtelen hangszínt váltott, hangjában megjelent a megvetés, de egyfajta tisztelet is kiérződött rajta.
– Ezt akartad? – kérdezte nyugodtan az idegen és mutatott körbe közben mély megvetéssel. – Nézz szét! – folytatta. – Ezért küzdöttél akkor, oly elszántan? Megérte ez a számodra? Nézz magadra, hova jutottál vele! Büszke vagy rá?
Az eső kopogása remekül aláfestette, a kettejük között ismét megsűrűsödő csendet. Túl sok volt a kérdés hirtelen, mellyel rátámadtak. Megrémült talán kissé, mert váratlanul érte, de nem tört meg a hatásukra. Hirtelen mégis erőre kapott, és egymás után válaszolta meg a neki szegezett kérdéseket. De továbbra is csendben, egyhelyben állt, mozdulatlanul, gondolataival reagálva csak a másiknak. Elég volt mégis úgy látszik, mert az alak megértette minden szavát. Talán olvasta a gondolatait vagy csak ismerte a lelkét, és így következtetett belőle a válaszokra.
– Mily bolondok is vagytok ti néhányan emberek! – mondta hirtelen nevetve. Hangjában már nyoma sem volt a megvetésnek. Inkább valami más sugárzott belőle, valami erő és hatalom mely nem evilági. Az emberi gyengeségeket tökéletesen ismerő valaki állt mögötte. Szórakozott csak a válaszokon. Tudta, hogy egy nap úgyis eléri a célját. Neki nem számított az idő. Nem sürgette a tetteit, várhatott türelmesen és nyugodtan a percre, melyben ismét csak saját tévedhetetlensége nyilvánul majd meg.
– Mit érsz azzal, ha így élsz? – kérdezte most már kíváncsian, bár tudván a választ. – Egyszer úgyis megtörik a lelked és akkor csatlakozol mindazokhoz, akik már előtted jártak ezen az úton. – mondta bizonyossággal. – Vagy azt gondolod, hogy különb vagy másoknál, amiért idáig eljutottál, a saját erődből?
Kérdésével nem ért el hatást. Ismét csak csend volt a válasz.
– Szóval, még mindig ezt gondolod? – újból csak nevetett rajta, majd elhallgatott és megfordult. Volt valami rossz ebben a mozdulatban. – Hát, én kíváncsi leszek erre. – mondta ezt már háttal állva, és lassan eltávolodva a magányos embertől. Apránként elhalt a lépteinek zaja és már senki sem mondta volna meg, hogy itt ketten álltak az előbb.
– Talán még látjuk egymást… – törte meg végül a csendet a magányos esőben álldogáló alak, most másodszor kiejtve ajkán a szavakat. Bár nem hallotta senki, mégis elérte a célját vele. Tudta ezt.
Körbenézett, de már nem látott ott senkit. – Ideje menni – gondolta, lassan eláll az eső is. Elindult. Újra tovább, egyedül folytatva az utat, amelyet megkezdett egyszer, vigyázva közben a lelkére és a benne őrzött szépségekre. Rábízta most mindezt szíve elszántságára, melynek eltökéltségén, mit sem változtatott az iménti furcsa jelenet. Neki is van ideje még.
– Nincs még itt az a perc… még várnod kell arra a találkozásra. – gondolta immáron ő is csak mosolyogva.