Vannak pillanatok, amikor nyugtalanul kavarognak bennem a gondolatok. Valahol messze a távolban, a múltban járnak. Lelkem emlékei repítenek vissza, egy régi álomba. Álomba egy nyárról, mely forró volt és oly perzselő, mint a nap felszíne. Bár forróság volt, mégis árnyas fák adtak előle rejteket. Menedéket nyújtva egy érzésnek, mely új volt még számunkra. Vigyáznom kellett rá, nehogy megsérüljön, hisz törékeny volt még és túl fiatal. Gyengéden tartottam a karjaim között ringatva, gondjait elkergetve. Csendesen átölelve a béke szigetén, lelkem végtelen tengerén. Időtlen pillanattá téve a boldogság vágyát, a perc nyugalmát. Segítségül hívtam a szelet, hogy űzze el bánatát, rossz érzéseit és ő énekelve segített nekem. Boldogan csodálkozott ránk, két gyönyörű lélekre. A szerelmünkre, a pillanatra. Cserébe megkérte, hagy mesélje el ezentúl amerre jár, hogy van még szépség, mely összetart minket. Akkor is, ha már csak az emléke él tovább. Hadd legyen övé is a perc. A boldogság, a szeretet érzése. A pillanat emléke.
