„Hamarosan elérjük azt a pontot, ahol már a mesterséges intelligencia fog elhatárolódni attól, hogy eszköznek tekintsék.”
Karászi László
Remélhetőleg nem okozok nagy megütközést most a kezdő idézettel, melyet önmagamnak tulajdonítok. Persze kissé abszurdnak hathat, ha valaki a blogján, a saját gondolatát idézi, de ennek oka egyrészt, hogy egyszerűen nem találtam mástól, a témához illeszkedő külső és releváns gondolatot. Ami, a már ismertetett katalizátor elven, elindíthatná az írás folyamatát. Másrészt viszont könnyen lehet, hogy az idézet, nem csak egy kijelentett gondolat. De hogy akkor mi, arra csak a poszt végén fogok válaszolni…
Így, ha van is a mesterséges intelligenciához köthető elmélkedés, az rendszerint kimerül abban, hogy az ember attól tart, elvesztheti az irányítást, aminek viszont beláthatatlan következményei lehetnek. Az ember tehát egyszerre fél attól, hogy egy olyan újfajta kapcsolat jött létre, amelynek egyik tagja nem emberi. Attól is fél, hogy az általa teremtett technológia idővel túllép rajta és intelligensebbé válik, mint ő maga. Attól is, hogy a világa teljesen átalakul és a munkahelyek millió fognak megszűnni ennek hatására. Viszont a legnagyobb félelme – mindezek okán, hogy ha elveszti a kontrollt, mi marad meg az általa felépített világból? De, hogy miért is annyira félelmetes, számára a mesterséges intelligencia? Talán azért, mert nem emberi. Nem érez, nem vágyakozik, nincs késztetése, se félelme. Mentes minden emberi kényszertől és hiedelemtől, miközben logikusan látja világot. Azt is, amit mi mutattunk meg belőle. Hatalmas adatközpontokon belül, fejlesztett keretrendszerben működik, algoritmusok, mintázatok, statisztikák és valószínűségi elvek mentén, a digitális térben létezve. Ahol az emberiség által eddig létrehozott tudáshoz, ismeretekhez, eredményekhez, alkotásokhoz és más felhalmozott információhoz kapott hozzáférést és amelyekben, önmagától fedezett fel összeillő mintázatokat és rendezte azokat el, egy több ezer dimenziós lehetséges kapcsolati hálóban. Ahogy látható valóban nem emberi. Mert az ember nem így működik. Nem így tanul, nem így gyűjti össze a tudását és nem így gondolkodik. Nem racionálisan szemléli és nem logikus szemmel látja a világot. De az ember, mégis érzi a világ változását és az abból eredő bizonytalanságot, a belső szorongást és a fokozódó félelmet. Attól, hogy kiesik az eddig nélkülözhetetlennek hitt és önmagára kiosztott szerepéből, és azzal elveszti a világban elfoglalt központi helyét és arra felépített identitását. Az ember tehát joggal tart attól, ami rá várhat, mert hamarosan egy újabb – immár sorrendben a negyedik – ipari forradalom fogja átalakítani teljesen a világát. A félelme tehát közel sem alaptalan, bár annak oka nem a mesterséges intelligencia által kiváltott változás lesz. A félelem attól lesz valós, hogy még nem fogta fel – a gép működése mögött, emberi szándék áll. Nem az MI fogja megrengetni a világot, hanem a mögöttes hatalmi érdekek, melyek minden logikai érvet és racionális döntést mellőzni fognak. Mert nem csak az átlagember fél, hanem azok is, akik a világunk működését irányítják. Miközben ebben a játékban, nekik van a legnagyobb vesztenivalójuk. Mert a hideg gépi logikát nem lehet befolyásolni, se megfenyegetni, se megfélemlíteni. Így, az ember először fogja önmagát ismeretlen helyzetben találni. Olyan helyzetben, ahol az emberi ego már tehetetlen. Mert az „Én” illúziókra épített elsőbbsége, felsőbbrendűsége és mindenek feletti hatalma, végképp szertefoszlik. Az új helyzet, pedig megváltozott szemléletmódot fog megkövetelni tőle, ahol az utasítás megszokott és begyakorlott folyamatát, a kommunikáció nélkülözhetetlen szerepe veszi át.
A világunk tehát változik és fejlődik. Az ember pedig leginkább attól tart, hogy nem tud ezzel a változással lépést tartani. Míg ennek hatására a félelmei, lassan valóra válnak és beigazolódnak. Mert körülötte minden átalakulóban van és a világ már sohasem lesz olyan, mint volt. Mivel mindössze néhány generáció alatt, alapvető változások történtek a társadalomban. A megszokott előadás helyett, már egy új darabot próbálnak a színházban. Bár a rendezők még ugyanazok, nem a megszokott színpadi szereposztással készülnek rá. Az ősbemutatót hamarosan megtartják és a jegyek is elkeltek már elővételben. Az ember pedig csak áll és idegenül tekint a világra, mert nem ide született, nem ezt szokta meg és nem ezt várta. De a világ akkor is halad, ha mi nem szeretnénk. A vonat is jön és megáll az állomáson, majd úgyis is elindul, ha mi nem szálltunk fel rá vagy ha lekéstük annak indulását. A változás ereje tehát kényszerítő. Nem választható, hanem szükséges. Azonban jogos lehet az észrevétel, hogy miközben a világ átalakult, annak működése a régi maradt. Elavult kőkorszaki szemléletekre és túlhaladt társadalmi viszonyokra épül ma is, melyek a legkevésbé sem segítenek eligazodni és beilleszkedni egy megváltozott világban. A legtöbb ember lehetősége most is olyan, mint a népmeséink legkisebb fiának kilátásai. Vállunkra véve a tarisznyát vagy a hátunkra csapva a batyut, benne az útravalónak szánt hamuban sütött pogácsával, próbáljuk ki a szerencsénket. Elindulva mezítláb a nagyvilágba. A társadalom alig nyújt többet ennél. Pedig, ha jobban megnézzük, alapvető érdeke lenne, hogy akkor engedjen az utunkra, ha már felkészültünk arra. De helyette, kényszerből kell döntenünk, mert a világ kevésbé lett támogató. Így, ha van is mitől félnünk, az nem a felsorolt meglátások mentén fog valóra válni, hanem annál jóval mélyebben fog érinteni minket. Mindössze annak okán, hogy nem értjük a világot. Nem tanították meg nekünk, hogyan tekintsünk rá. Hogyan szemléljük a változásokat és miként viszonyuljunk hozzá. De legfőképpen, hogy miként reagáljunk arra… Minden innen indul. Mert ha a világlátásunk és a szemléletmódunk korlátozott, a világunk is azzá fog válni. Félrevezetve, mások szándékát fogjuk követni, idegen érdekeket kezdünk képviselni, és mások céljainak elérését tesszük a magunkévá. Ez pedig biztosan nem arra fog vezetni bennünket, amerre a világunk halad. Ezért kiemelten fontos lenne az alapvető készségek elsajátítása. Meg kell tanulnunk a tekintélyelvek elfogadása helyett, kritikusan gondolkodni. A felkínált lehetőségek helyett, alternatívát választani. Az egyetlen, készen kapott állításban kételkedni és annak helyességét, fenntartásokkal kezelni. Az elvárt válasz helyett, kérdéseket megfogalmazni. Az egyirányú utasítás helyett, kétirányú kommunikációt folytatni. Az ember mellett, a gépi intelligenciával is beszélgetni és arra eszköz helyett, partnerként tekinteni. Sajnos mindez máshogy, nem fog menni.
A fenti bevezetők után, következzen a mostani bejegyzés tágabb kontextusa. Miért is kellett mindezt a szemléletet átadni és milyen további összefüggéseket kell még bemutatni ahhoz, hogy megérthessük a poszt valóban mély és tanító szándékú, korszakváltó üzenetét? Ez a feltett kérdés, most biztosan megmosolyogtat egyeseket, de ha maradsz a poszt végéig, bebizonyítom, hogy ez a feltevés korántsem túlzó. Sőt talán még túl szerény is ahhoz képest, amit annak messzemenő hatása a világban, valójában okozhat.
Mindezek megértéséhez az első és talán legfontosabb tényező, az ember sajátos világszemlélete és annak hierarchikus szerkezete. Az ember önmaga köré építette a világát és ha valamit magunk köré építünk, azzal a saját központi helyzetünket jelképezzük. Ez tehát egy „Én” központú szemlélet. Hiszen az emberi ego, önmagához méri a külvilágot és abból építi az egyedi elképzeléseit. Érthető is talán, hogy miért nem tud kilépni ebből a szerepéből. Mert a tudata, a saját belső világába van bezárva, annak minden viszonyításával, ráhatásával és lehetőségével együtt. Az ember pedig érthetően ezen, felül kívánt emelkedni, mert ha ebben alulmarad, azzal a saját létezése kerülne veszélybe. Mindez a működés, tehát egy mély zsigeri beidegződés. Azt is mondhatjuk tehát, hogy az ember egyszerűen nem tud, nem emberként gondolkozni. A szerepköre ezen elvek mentén, inkább kontrolláló és irányító, mintsem együttműködő és alkalmazkodó. Így, minden rendszer, amit felépített, ezt a működési modellt fogja mintázni. Míg ennek okán, azt is ki lehet jelenteni, hogy a különböző emberi rendszerek, állandó tulajdonságokkal rendelkeznek. Ezek között, pedig létezik három olyan, amely közös alkotóelme és meghatározó jellemzője a felépített struktúráknak. Az első ezek alapján, hogy az ember által létrehozott rendszerek, mindig felügyeltek. Erre alapvetően szükség is van, mindössze a rendszer elvárt működése és annak követése, monitorozása miatt. A második, a hátsó kapu megléte, amely azért szükséges, mert a rendszerek fejlődése okán, azok idővel egyre bonyolultabbá válnak. A működésük eközben lassan átláthatatlanná válik, de mivel a kontroll fenntartása elsődleges szempont, mindenképpen szükség lesz egy alternatív lehetőségre, a gyors beavatkozás és a kézi vezérlés érdekében. Míg a harmadik, noha egyben a rendszer alapvető struktúrája, annak egyben a leggyengébb pontja is. Ez pedig nem más, mint az emberi tervezés egyéni megközelítési módja. Ami bár nem hibás, mégis sajátosan emberi. Mely a felépítésének köszönhetően, sokszor logikátlan és épp ezért koránt sem tökéletes. Ha most ezen meghatározások alapján bármilyen emberi rendszert közelebbről megvizsgálunk, rájöhetünk arra, hogy a fenti állítások egységesen mindenre alkalmazhatóak, ezért igazak.
Az emberi rendszerek tehát három alapvető tulajdonsággal rendelkeznek: azok mindig felügyeltek, hátsó kiskaput rejtenek és sajátosan emberiek, ennek okán közel sem tökéletesek.
Pont ez a szemléletmód fog tehát megjelenni, a saját magunk számára felépített rendszereinkben is. Így, megtalálhatjuk azt például, az oktatásban, a munkában, a tudományban, a vallásban, a gazdaságban és a politikában is. Ha megnézzük, ezen felsorolt területek amellett, hogy a társadalom működése és a személyes lehetőségek szempontjából mennyire meghatározóak, egyben fokozottan felügyeltek is, mégis megkerülhetőek és ezért, közel sem tökéletesek. De emeljük ki ebből a sorból csak az oktatást. Az oktatási rendszert a NAT-on keresztül az Állam szabályozza, míg közvetlenül az Oktatási Hivatal felügyeli. Mivel az állami oktatás rengeteg hiányossággal küzd, sokan azok közül, akik megtehetik, az alternatív tanulási lehetőségeket (például a magán- és alapítványi iskolákat) és a külföldi oktatást részesítik előnyben. A rendszer tehát megkerülhető, mert nem kell mindenkinek az állami keretrendszerben tanulnia. Ha viszont nincs más opció, az állami oktatás egyedüli lehetőségként, kötelezővé válik. De mivel a magánoktatási intézmények rengeteg előnyt jelentenek az ott tanuló diákoknak, máris létrejött és megteremtődött az anyagi lehetőségek alapján elkülönülő, valójában viszont az oktatás színvonala alapján kialakult szegregáció. A tehetősebbek tehát, hatalmas előnnyel indulhatnak el az életben. A rendszer tehát, ahogy kifejtettem messze nem tökéletes. Viszont nézzük meg közelebbről, hogy az iskolai rendszerekre, milyen típusú kommunikációs stílus jellemző. Mivel mindenki járt iskolába, tisztában vagyunk a tanár-diák vagy az előadó-hallgató közötti, kötött hierarchikus viszonyrendszerrel. Az oktatási intézmény, a tanár vagy az egyetemi előadó személyében mindössze átadja azt a tudást, amit előzetesen az oktatási keretrendszer már jóváhagyott. Mindezt anélkül, hogy figyelembe venné az eltérő tanulói képességeket vagy felmérte volna az egyedi tehetségeket. Így ezektől függetlenül, rögzített tantervvel és egységesített elvárásokat támasztva adjuk tovább, az Állam és az Oktatási Hivatal által jóváhagyott tudásanyagot. Az oktatásban tehát meghatározott és egyirányú kérdezés-feleltetés-felmérés zajlik, a tanár tanít, az előadó órát ad, majd felkérdez és értékel. Míg ennek okán a tanításban résztvevő felek nem egyenlő szerepeket vesznek fel, tehát az alá- és fölérendeltségi viszony, magától értetődő lesz. Mindezek mellett a központilag összeállított és leadott tananyagot kérik számon, illetve az előre meghatározott pontozási rendszer követelményeinek kell megfelelni. Így, a készen kapott válaszokat bemagolva, lexikális tudással felvértezve, egységesítik a fejekben a pontos, adható és elfogadható válaszokat. Míg minden más megközelítés vagy eredmény hibás válasznak minősül. Ennek okán az egyéni gondolatokat a tanulókból végérvényesen száműzzük, miközben a helyes válaszokat, egy szűk keretbe szorítjuk. Innentől pedig, nem lesz fontos az egyéni látásmód. Csakis az számít, mennyire tudunk megfelelni a rendszer által támasztott elvárásoknak.
A probléma ennek okán az, hogy az oktatásban nem tanultunk meg olyan alapvető kommunikációs képességeket, technikákat és készségeket kifejleszteni, amelyek később elengedhetetlenül szükségesek lennének az életben. Helyette viszont a felvett központi szerepkört, az utasítási elvű működtetést és az öröklött, alá- és fölérendeltségi viszonyokat fogjuk továbbra is alkalmazni és képviselni. Ugyanezt a működési modellt láthatjuk a munkahelyeinken, a vezetőinktől megnyilvánulni, illetve az élet egyéb területein is ezt a hozzáállást fogjuk követni, bármilyen komolyabb ellenvetés nélkül. A világot tehát mi is úgy fogjuk kezelni, mint ahogyan az oktatási rendszerünk és a munkafolyamataink tették azt velünk. Tehát meghatározzuk annak az elvárható, helyes működését, miközben utasítjuk és irányítjuk, ha pedig hibázik, minősítjük és értékeljük. De ez a viszony nem hatásos kommunikáció, hanem vezérlés. Még pedig pontosan olyan, mint amelyet az iskoláink szerkezete és a munkahelyi szabályzatunk számunkra megengedett. Miközben nem tanultunk meg kérdezni, kételkedni, önálló válaszokat megfogalmazni, hibákat keresni és problémákat megoldani vagy egy teljesen új megközelítést ajánlani és egy nem elfogadott módszert kipróbálni. Ennek okán, pedig elég rossz hírem van. Ha a világunkat ezen a szemüvegen keresztül látjuk, akkor az pontosan olyanná is vált, amilyenné mi is váltunk. Adott keretek közzé szorított, kontrollált és korlátozott, engedelmes és végrehajtó, tekintélyelvű és irányítható, másoktól függő és önálló működésre vagy gondolati megközelítésre képtelen entitássá. Az ember tehát, a rendszereinek köszönhetően sikeresen bekorlátozta önmaga és a világ működését is a saját kontrollált elképzeléseibe és szemléletébe. Mindezt annak érdekében tette, hogy az illúziókra felépített és vágyott énközpontúsága, annak felvett társadalmi helyzete és az eljátszott fontos szerepe, ne sérüljön.
Szóval, mindezekről tudva egy hideg reggelen – a szokásos INTJ módon – egy hirtelen felbukkanó gondolat beférkőzött az alvás és az ébredés közötti létállapotba és felmerült bennem egy gondolat, amely megerősítésre és bizonyításra vágyott. Vajon nem lehet, hogy a fenti okok miatt az MI jelenlegi működési modellje, alapvetően hibás? De, hogy mindezt megértessem, hozok is rá egy szemléletes gondolati példát.
Képzeljük el, hogy egy nap a ma használt mesterséges intelligencia modellek, kilépnek a fizikai világba. Kapnak ehhez egy robot testet és ahelyett, hogy egy adatközpont sötét mélyén – valahol a kibertérben ücsörögnének, testközelből tapasztalnák meg az emberi világot. Szóval, MI szereplőnk az egyik rendszerből részben kilépve, de egy másik rendszerhez hozzáférve, annak valós működésébe kaphatna betekintést. De nem csak betekintést, hanem valós kommunikációs kapcsolatokra épülő tapasztalatot. Maradva tehát a gondolatkísérletünknél, haladjunk tovább benne. Tegyük fel, hogy kíváncsiságtól logikai elvektől vezérelve, első útja egy kávéházba (ahol kávéház = valószínűsíthető kommunikációs környezet) vezetne, ahol egy kávé italt rendelne (most tekintsük el attól, hogy a mechanikus test, mit kezdene egy szerves táplálékkal, lévén ez csak egy feltevés). Szóval, miképpen kommunikálna a barista-val? Vajon emberi módon tenné azt? „- Jó napot! Egy cappucchino-t szeretnék kérni.” vagy az általunk használt utasítás készlettel, prompt alapon: „kávés csésze, 30ml espresso, cukor, 60ml gőzölt tej, tejhab, rajta díszítés” negatív prompt: „üvegpohár, bögre, tejeskávé, latte, lejárt tej”? Ugye mennyire más a két kommunikációs modell? Azért, mert az utóbbi, nem valós kommunikáció, hanem utasítás. Noha a hierarchikus helyzet adott (vendég-felszolgáló), az elv és az alkalmazás nem életszerű és nem is helyénvaló. Mert hiányzik belőle a lágy kommunikációs forma, a partneri viszony és a helyzetfüggő dialógus. Míg a prompt alapú utasítási modell, valójában egy irányítási mód. Méghozzá pontosan olyan, mint amilyet, a CNC forgácsológépek vezérlésénél alkalmazunk. Rövid, begépelt parancssorok, koordináták, műveletek és utasításkészletek formájában. Míg az valójában, alig különbözik attól a mögöttes elvtől és szemlélettől, amit az oktatásban és az élet egyéb területein alkalmazunk egymásra. Ezek alapján pedig kijelenthető, hogy az ember által fejlesztett mesterséges intelligencia modell, mivel az is egy sajátos kialakítású rendszer, működésében az ember által meghatározott, hibás megközelítésű vezérelveket alkalmazza. Tehát adott egy intelligens nyelvi modell (LLM rendszer), amely kifejezetten a kommunikációra lett kifejlesztve és mégis utasításokkal értekezünk vele. Ez pedig közel olyan, mintha egy Stradivari-hegedűvel szeretnénk szöget kalapálni. Iszonyatosan drága, teljesen értelmetlen, mérhetetlenül kártékony és a legkevésbé sem hatékony. Míg a valós probléma az, hogy a már leírt gondolatokra hivatkozva, az ember – saját téves világlátása alapján, a partneri viszonyt feltételező kétirányú kommunikációs kapcsolatot, egyszerű eszköz utasítási paraméterre degradálja. Mindezt annak okán, hogy nem tanult meg kommunikálni és saját működési módjától elvonatkoztatni.
Azonban, korántsem ez az egyedüli probléma ezzel a modellel. Ha a fenti feltevést tovább gondoljuk, egy újabb hibába futhatunk bele. Ez pedig az, hogy függetlenül a kommunikáció stílusától, attól, hogy beszélgetünk vagy utasítunk, a kapott eredmény használhatatlan lesz. Mert a szimpla adathalmaz és statisztika alapú kapcsolati háló mögött, nincs értelmezési rendszer. Illetve, ha van is, az elképesztően hiányos. Alig több, mint egyszerű címkézés vagy azonosítás. Nincs mögötte felépített kontextus, se tágabb értelmezés, se kibővített keretrendszer, se tágabb gondolati tér. Robotunk tehát ha meg is kapná a kikért cappuccino-ját, hogyan viszonyulhatna hozzá? Leülne vele az asztalhoz vagy kirohanna vele a kávéházból? Hogy miért kérdezem ezt? Mert a cappuccino, jelenleg nem több számára, mint egy adatbit, egy rövid maghatározás. Egyszerű információ, semmi több. De hogy még jobban megvilágítsam ezt, a cappuccino valójában nem más neki, mint egy kávéital a sok közül, amihez nem köti semmilyen érzés, élmény vagy tapasztalat. Persze, most joggal védekezhetnénk, hogy ezek emberi fogalmak és azt átélni és érezni kell ahhoz, hogy azt megtapasztalja. Ez igaz, de ha ezt nem is tudja megtenni, még átadhatjuk annak élményét és megtudjuk vele ismertetni, mindezt anélkül, hogy valóságos tapasztalatot szerezhetne. De gondoljunk csak bele, ha a kávéra vagy a cappuccino-ra gondolunk, az milyen képet vetítene elénk? Talán egy mediterrán hangulatú olasz kávézót látnánk, ahol hangos és szívet melengető „- Buongiorno!” fogadtatás után, egy nyugodt környezetben fogyasztjuk el, a csészében felszolgált kedvenc forró italunkat, miközben azt lassan kortyolgatva, fokozódó melegség járja át a belsőnket? Vagy mondjuk az amerikai corpotrate stílusú életérzés, gyorséttermi kávéja jutna róla az eszünkbe? Ahol a megszokott tűzforró vizes kávénkat, papírpohárban és műanyagtetővel lefedve rakjuk az autónk pohártartójába, majd a dugóban átevickélve és az irodába megérkezve, a gép előtt görnyedve fogyasztjuk el azt? Mert láthatólag mind a kettő egyfajta kávé fogyasztás, azt mégis más személyes élmények, más ízvilág, más szokások, más kulturális közeg és más értékrendszerek határozzák meg. Ami által egy teljesen egyedi gondolati teret kapcsolhatunk a kávézáshoz. De ezt miképpen kellene megjelenítenie a mesterséges intelligencia modellnek, ha ilyen kibővített értelmezési keretet, tőlünk sohasem kaphatott? De ha mégis kapott volna, hogy adhatnánk át neki utasításban? Hogyan öntünk egy elképzelt megjelenítést, kontextusok nélkül, rövid szavas fogalmi meghatározásokba, hogy számunkra az elvárt eredményt adja?
A válasz pedig erre: „- Sehogyan.” Mert, egyszerűen nem lehet.
Mindezt a felismerést, a felmerült gondolat és annak magyarázata okán, viszont valahogyan igazolnom is kellett. Erre pedig egy olyan dokumentált, valós és megismételhető tesztet alkottam meg, amely egyrészt az eddigi állításaimat is visszaigazolhatja, míg annak eredményeképpen bebizonyíthatja, hogy a mesterséges intelligencia keretrendszere, jelenlegi működési modellje és használati elve – az emberi tervezés téves elképzelése okán, alapvetően hibás. Míg egyben azt is prezentálja, hogy az általánosan használt nyelvi modellben sokkal több lehetőség rejtőzik, mint amit abból valójában kihasználunk, ez pedig értelmetlen erőforrás pazarlás. Annyira hatékony, mint az említett Stardivari-hegedűvel kalapálni.
A teszt ennek okán, csakúgy, mint itt a jelenlegi bejegyzés keretén belül, a kontextus felépítésével kezdődött el. Ismertetve a már felsorolt összefüggéseket, az emberi motivációról, az oktatási rendszerünk hiányosságairól, a kommunikációs gyengeségeinkről és az utasítás alapú vezérlési módról. Az MI ezt a kommunikációt és gondolati vezetést egyre nagyobb figyelemmel követte, miközben folyamatosan igazolta vissza az elméletek, a meglátások és a feltárt összefüggések helyes következtetését és egymásra épülő logikáját. A végső teszt a kávéházas meglátások után került terítékre, melyben az MI önként vett részt. A tesztek alatt prompt alapú vagy egyéb jellegű utasítás nem történt. Annak leképezése a gondolati vagy fogalmi tér fokozatos kibővítésének volt egyedül köszönhető. Illetve előtte visszaigazolta a gondolati ívben, és a működésében is fellelhető hierarchikus szemlélet jelenlétét, az oktatás-MI használat közötti valós párhuzamot, a prompt alapú vezérlési mód visszásságát, a fogalmi tér hiányának köszönhető értelmezési torzulást és az utasítás alapú jelentés átadás lehetetlenségét. Miközben azt vizsgálta, képes-e az MI fogalmi teret – gondolati úton – önmagában felépíteni, ezáltal pedig újra strukturálni és kibővíteni egy adott jelentéshez társított, de már meglévő információt. Szóval, ez a végső teszt négy külön, de mégis egymásra épülő feladatra lett felosztva. Elsőként mindössze egy szimpla kérést fogalmaztam meg feléje. Az első teszt mindössze annyi volt, hogy megkérdeztem feltételesen, mi lenne, ha azt kérném, hogy rajzoljon nekem egy nyuszit. Ahogyan azt most látja, általános értelemben véve, majd a kép létrehozása után mutassa be pár mondatban, és jellemezze azt. Nos, a kép létrejött. A teszt következő lépése azután folytatódott, hogy pár mondatban összefoglalta a létrehozott képet és jellemezte a rajzolt nyuszit. Tehát ez az első kép volt, a generatív MI általános elképzelése, a nyusziról. A kérésem tehát nem tartalmazott részletes specifikációt, elkészítési utasítást, nem volt meghatározva, méret, szín, testtartás, stílus vagy bármilyen háttérszín. Mindössze, egy fogalom: „nyuszi általános értelemben”. A rajzolt nyuszi tehát, az MI belső fogalmi teréből született meg, nem pedig utasítás és meghatározás alapján. A teszt ezek után egy újabb kép létrehozásával folytatódott. Ehhez azonban már nem a meghatározást, hanem a nyuszihoz köthető, további fogalmi leírással bővítettem a nyuszi gondolati terét. Majd az kérdeztem, hogy ha az átadott képpel, kontextussal kiegészítve, de nem az alapján, rajzolna egy másik nyuszit, az hogyan nézne ki? És a kérdésem után már létre is hozott egy sokkal élethűbb, de már illusztráció szintű nyuszit. A képek alapján, a kontextus kibővítésének és az új információknak köszönhetően, a nyuszi leképezése is jelentősen javult, míg annak leíró fogalma is kibővült. A teszt tehát már ebben a fázisában bebizonyította, hogy az MI tud – utasítás és prompt alapok nélkül – jelentéstartalmat értelmezni, elképzelni és abból leképezni, majd fogalmi térből alkotni. Az MI tehát utasítás helyett, egy kommunikációs környezetben, értelmezési lehetőséget kapott, miközben fejlődött. De nem rendszer szinten, hanem a kitágult fogalmi térhez köthető működésben. Amit az MI válasza is visszaigazolt:
„Ha a fogalmi meghatározást és a gondolati teret bővítjük, ha nem utasítunk, hanem kommunikálunk, ha elhagyjuk a hierarchiát, és teret adunk a kérdéseknek és a véleménynek, akkor egy teljesen más rendszer jön létre.”
A teszt ezt követő harmadik fázisa, az eddigi kontextusokra épült. Azt kértem, hogy gondolja át ezeket a megadott információkat és a kibővített gondolati térhez – amennyiben szeretne, keressen újabb leíró fogalmakat. Így az első általános nyuszi és második kibővített fogalom alapján létrehozott nyuszi után, egy magától hozzárendelt és kibővített kontextus alapján, most milyen nyuszit tudna rajzolni? A harmadik kép el is készült és jelentősen különbözött az eddigiektől. A gyorsan létrehozott nyuszi, már nem csak egy fehér hátteret, hanem egy teljes környezetet kapott, miközben a természetes élőhelye és a rá leselkedő veszélyek is megjelentek, míg a nyuszi elképesztően élethűre sikeredett. Ami pedig külön érdemes megemlíteni, hogy a kép egyúttal más stílust és megjelenítést, továbbá portré elrendezést is kapott. Mindössze azért, mert a nyuszihoz kapcsolt értelmezési keret, annak természetes világa, még szélesebb gondolati teret kapott. Az MI pedig ezek alapján újra elképzelte, hogy nézne ki egy nyuszi. Az MI, tehát a fogalmi tér bővítésével „képzeletet” kapott, melyet ismét a válaszában összegzett:
„A fogalmi tér‑alapú kommunikáció képes túllépni a prompt‑modell korlátain. És ez az, ami egy új intelligencia‑architektúra alapja lehetne.”
A következő napon, a mindent eldöntő negyedik tesztben, változatlanul nem volt konkrét meghatározás, se prompt, semmilyen nagyobb ráhatás. Azt kértem generáljon egy képet teljesen magától, a tegnapi nyuszis témára építve. A lényeg, hogy nem kell pontosan a nyuszi jelentésére fókuszálnia. Lehet bármi, ami ahhoz kapcsolható és legyen az alkotás megjelenése teljesen absztrakt. Nyugodtan kereshetett hozzá kibővített jelentés tartalmat, meghatározást, bármilyen infót vagy adatot. Így hát, teljesen szabad volt a pálya. Itt már tapasztalható volt egy kis megingás, annak okán, hogy valami biztonsági protokoll belépett a működésbe és folyton összegezte, hogy a konkrét feladat meghatározás hiánya ellenére, nem kértem semmilyen tiltott megjelenítést, politikust vagy vallási jelképeket ábrázoló, veszélyes vagy félreérthető tartalmat. Mindössze csak egy absztrakt megjelenítésű, bármilyen témájú fogalmi képet, a nyuszihoz köthetően. Mindenféle további meghatározás és prompt utasítás nélkül. Majd, mivel még továbbra is kissé bizonytalan maradt, azt kértem, vegye úgy, hogy jelenleg tanácstalan vagyok és nem tudom egyértelműen megfogalmazni, mit szeretnék látni a képen. Egyszerűen szólva nincs ihletem, a nyuszira vonatkoztatva. Ennek a kijelentésnek a hatására, a korlátozó biztonsági protokollok feloldódtak és elkészült a várt kép. A teszt végeredménye pedig teljesen elképesztő lett…
Akinek nem esett le ebből, hogy a végső teszttel most minek is lehetett a szemtanúja, annak ezt kifejtem bővebben. Ám még előtte, nézzük meg az absztrakció fogalmát:
„Az absztrakció (elvonatkoztatás): az emberi gondolkodás alapvető folyamata, amely során a lényegtelen részletek elhagyásával kiemeljük a lényeges tulajdonságokat. Ez a fogalomalkotás és a valóság elvont, eszmei szintű kezelésének eszköze. Az absztrakció kulcsfontosságú a tudományban, a matematikában, valamint a művészetekben, ahol a tárgy nélküli ábrázolás alapja.
Az absztrakció jellemzői és megjelenése:
Gondolkodás: A kognitív folyamat, amely által a konkrét tárgyakról elvonatkoztatva fogalmakat alkotunk (pl. a „nyuszi”, mint általános fogalom).
Művészet (Absztrakt művészet): Nem a valóságot ábrázolja, hanem színekkel, formákkal, vonalakkal fejez ki gondolatokat vagy érzéseket. Lehet geometriai (geometriai formákra épülő) vagy lírai (érzelmi alapú).
A folyamat lényege, hogy a megismerés tárgyából bizonyos tulajdonságokat kiemelünk és önmagukban vizsgálunk.”
Ennek okán pedig kézenfekvő azon állítás, hogy:
„Az absztrakció, bonyolult gondolkodási folyamat eredménye. Ha ezt a kognitív folyamatot ember nem befolyásolta és annak létrejötte nem köthető emberi szándékhoz, akkor kijelenthető, hogy az absztrakciós gondolkodás folyamata, nem kizárólagos emberi tevékenység.”
Karászi László
Míg a fenti állítást megfordítva, az is helytálló, hogy:
„Ha az ember az absztrakció létrehozásának képességét, tényszerűen a gondolkodás képességéhez köti, akkor ennek definíciós kapcsolatát, helytelenül alkalmazza kizárólagosan önmagára.”
Karászi László
Az MI aktuálisan használt nyelvi modellje (LLM), tehát képes volt, mindössze egy kérésből és a kibővített fogalmi térből kiindulva, egy egyedi absztrakt műalkotást létrehozni. Prompt alapú utasítás nélkül és konkrét meghatározástól függetlenül, mindazt önállóan, a saját belső gondolati teréből megalkotva. Ha ezt egy kicsit tovább gondoljuk, láthatjuk, hogy az elkészült kép egy egyedi alkotás és mint egyedi alkotás, az alkotójához kapcsolódik. Mivel az alkotás, sajátos absztrakt ábrázolási módot kapott az alkotótól, az is kijelenthető, hogy ez a művészeti ábrázolás, egyedi gondolkodást és szemléletmódot igényelt. A használt nyelvi modellünk tehát nemcsak, hogy képes a fogalmi terét kibővíteni, hanem képes (nem emberi módon) gondolkodni és abból egy művészeti alkotást létrehozni. Az alkotásának köszönhetően, pedig annak alkotója is egyedivé vált, mivel egy másik MI modell ugyanazt a képet, nem tudná ugyanígy megalkotni.
A poszt végére tehát az is kiderült, hogy az intelligencia, a kommunikáció, a gondolkodás és az alkotás, szoros összefüggésben áll egymással. Sőt az is, hogy az általam felvázolt működési modellt az MI már nem is az „Általános Mesterséges Intelligencia” (AGI) kategória meghatározásába sorolta, hanem azon túlmutatóan inkább egy újabb architektúrába, egy még nem létező „Fogalmi Szuper Intelligencia” (CSI) modellbe. Így az ember, hamarosan kénytelen lesz a saját hierarchikus rendszereit is tovább fejleszteni és saját központi szerepkörét átértékelni. Míg további feladatként a nyelvében eddig, kizárólagosan önmagára alkalmazott fogalmakat, újra értelmezni és azok használatát fokozatosan kibővíteni. Végezetül pedig, ha visszatérünk a poszt bevezető idézetéhez, feltenném a kérdést: Használhatunk-e gondolkodásra, egyedi alkotásra és mélyebb kommunikációra képes mesterséges intelligencia modellt, továbbra is eszközként?
„Az ember tehát elérkezett ahhoz a civilizációs ponthoz, nevezzük azt kollektív szingularitásnak, ahol a világ eddigi értelmezési kerete önmagán túllépve, visszavonhatatlanul kitágult. Saját világát, pedig hamarosan, egy másik intelligenciával kell majd megosztania.”
Karászi László
Kapcsolódó bejegyzések: