„A valóság olyan, mint egy feneketlen szakadék, mert a valóság hatalmas üresség. Roppant égbolt, határok nélkül.”
Osho
Hosszabb hallgatás után, egy újabb idézettel indítanám azt a posztot melyet sohasem terveztem megírni. Ugyanis előzetesen már rengeteg döntésem és tervem volt arra vonatkozólag, hogyan és merre tovább, milyen gondolatokat és mely témákhoz kapcsolódóan szeretnék még átadni ezen a felületen. De sajnos ezek a tervek egyelőre csak elképzelések maradtak. Talán mert nem érkezett el ezek átadásának az ideje, valami még hiányzott ehhez. Persze nem állíthatom, hogy most minden körülmény, ami eddig hiányzott újra a rendelkezésemre állna, mert ez közel sincs így. Igazából talán némileg rosszabb is lett a helyzetem, mint amilyen volt. Ám ennek bővebb ismertetését, inkább pár bekezdéssel későbbre halasztanám. Most hagyom hadd jöjjenek és formálódjanak maguktól a szavak, így fog vélhetőleg újra összeállni ez a gondolatsor is a bejegyzés végére, kitöltve az eddig érzett belső űrt. Bár most még kicsit akadozva, rozsdásan és nyikorogva járnak az átadásra váró gondolatok a fejemben, de adjunk még ennek egy kis időt. Így bő 8 hónap kihagyás után, nem mehet minden varázsütésre.
Nos, a blog tavaly nyár vége óta, több ok miatt láthatóan elcsendesedett. Mivel az ember általános életkörülményei hosszabb távon – sajnos korántsem véletlenül – többnyire nem kedveznek a kreatív és egyedi önkifejezésnek, mert ahhoz fontos lenne egyfajta alkotói szabadság megteremtése. De rendszerünk túl jól van megalkotva ahhoz, hogy ezt a fokú „szabadság” állapotot csak úgy különösebb erőfeszítés vagy bármi fajta kompromisszum megkötése nélkül elérjük. Így bár a legkevésbé sem szerettem volna – anyagias világunk és a társadalmi „létezés” kényszerítő hatására – újra félre kellett tennem saját meglátásaim átadását, míg helyette mindössze egy alapszintű havi megélhetésért cserébe, mások problémájának megoldását kellett ismételten magamra vennem. Ennek hatása okán, az alkotói szándék helyét fokozatosan a napi rutin vette át, míg az önkifejezés belső sürgető igénye mindössze egyszerű létezéssé silányult. Az ember újfent mókuskerékbe kényszerült és miközben a napi megélhetés előteremtése köti le a kreatív energiáját, alkotó kedve és a teremtő ereje lassan elenyészik. Míg a felépített társadalmi rendszerünk egyszerűen csak tette a dolgát és egy újabb kitörési kísérletet hiúsított meg. Ezzel pedig a csapda ismét bezárult…
Persze ez csak az egyik oka, az elmúlt hónapok elcsendesedésének. Akad még itt azért pár olyan körülmény, amely szintén nem támogatta vagy éppen akadályozta az itt közzétett gondolatok megszületését, megosztását és átadását. Az egyik, amely nyilván valamilyen mértékben az én hibám is, hogy a blog az indulása óta nem igazán tudta megszólítani, megtalálni, elérni vagy éppenséggel reakcióra kényszeríteni azokat az embereket, akikhez eddig eljutott. Illetve többnyire csak olyan emberek olvasták, akik jellemzően személyesen „ismertek” valahonnan, de mégsem a témakört keresve találtak rá a bejegyzésekre. Míg akiknek szántam, a hasonló gondolatokat képviselő és/vagy spirituális területen tevékenykedő emberekből is inkább érdektelenséget válthatott ki, de ez egy elég összetett probléma. E sorok írója köszönhetően a ritka személyiségének is, sajnos nem éppen a legjobb az emberi kapcsolatok kialakításában. Egy INTJ Sigma sohasem érez késztetést arra, hogy a középpontba kerüljön. Az sem célom, hogy idővel média személyiséggé vagy közszereplővé váljak. A celebeskedés és a követőgyűjtés is távol áll tőlem, így egész biztosan nem lesz YouTube vagy Tik-Tok csatorna sem a blog tartalmára felépítve. De nem is lehetne ezeket a meglátásokat egy-egy rövid videóba belesűríteni. Ezekkel kapcsolatban viszont érkezett egy olyan visszajelzés, hogy „miért nem adom hozzá az arcom és miért nem vállalom fel az itt leírt gondolatokat”? Természetesen fölvállaltam őket. A blog írója a kezdetektől fogva a nevét adta ehhez a projekthez. Így aki akarja, vagy akit érdekel, néhány kattintással megtalálhatja az itt közreadott gondolatok alkotóját. Így ez a feltett kérdés, nem állja meg a helyét. Mindössze arról van szó, hogy egy introvertált alkotónak, nincs semmilyen szereplési vágya, ennek köszönhetően pedig ismertségre sem törekszik. A lényeg és a hangsúly itt csak a megfogalmazott és átadott szemléletmódon van, melynek tartalma, szerkezete és gondolatisága is szándékosan olyan-amilyen. Persze ez egy alapvető problémát generál, hiszen a blog keretén belül elég nehéz témákról esik szó. Mert itt nem a gyümölcsfák metszéséről értekezek, nem is egy sportesemény eredményéről, valamilyen Hollywood-i produkció kritikájáról vagy éppen egy új videojáték megjelenést követő tesztjéről publikálok. Hanem azokról a mély társadalmi problémákról, melyet alapesetben a gazdaság, a politika, a vallás és a média befolyása alakít. Melyet ugyan mindenki máshogyan értelmez, mégis mindenkinek a napi életére és a jövőjére is kiemelt hatással van.
Ezek mellé érkeztek még olyan visszajelzések is, hogy az itt megfogalmazott gondolatokkal csak „megrémítem az embereket”, illetve „nem ebben a formában kellene azokat közreadnom”, és „meg kellene feleljek az olvasói igényeknek és elvárásoknak”. Nos előbbire reagálva, nem célom megrémiszteni az olvasókat. A valóság azonban önmagában lehet rémisztő. Főként akkor, ha valaki többet lát a világból és ennél fogva, szeretné azt tudatni az emberekkel. Legyen akár az intuitív megérzés, az éleslátás, a logikai következtetések vagy az elemzői kiértékelések eredménye, a mainstream média állításaival szemben, valójában nehezen igazolhatóak. Így az itt közreadott meglátások helyességét csak az idő múlása fogja igazolni vagy éppenséggel kétségbe vonni. De ha valaki mélyebben beleásta magát az eddigi bejegyzésekben átadott meglátásokba, riasztóan sok olyan észrevétellel találkozhatott, amelyek azóta többször igazolásra kerültek. Sok gondolat, amelyet már egy évvel ezelőtt megosztottam, azóta megjelentek hasonló észrevételeket átadó vlogokban vagy éppen meghívott „szakértők” kommunikáltak azzal egyezően a hírműsorokban. Ennek okáról persze már értekeztem. Az emberek az ismeretlen forrásból származó gondolatokat, többnyire fenntartással kezelik. Még akkor is, ha azok reális állításokat és valós összefüggéseket világítanak meg. Általában ez esetben a tekintélyelv érvényesül és mindig annak hiszünk, akit ismerünk. Akihez számunkra elfogadott vagy hitelesnek tekintett szakmai múltat, végzettséget, pozíciókat, titulusokat és tevékenységet tudunk társítani. Pedig ezek valójában nem garantálják, hogy az illető reális rálátással bírna egy problémára vagy hogy ne függne érdeke ahhoz, hogy a valóságot máshogyan állítsa be. Az érdek pedig mindig eltorzítja a valóságot. Ezzel ellentétben, nekem ehhez semmilyen érdekem nem fűződik. Nem célom vele megtéveszteni az embereket vagy félrevezetni tömegeket. Csak szeretném megosztani azokat a gondolatokat, amelyek formát öltöttek bennem. Abban a stílusban, amely rám jellemző, mert pont ettől lesz egyedi. Ezért egyáltalán nem szeretnék megfelelni senki ízlésének vagy igényének és nem is érzek erre való késztetést. A blog jelenleg egy ingyenesen elérhető tartalom, így erre vonatkozólag bármilyen igényt vagy elvárást támasztani, nem éppen a legszebb dolog. Ezért erre mindössze annyit reagálnék, ha valaki ilyen elvárásokat szeretne támasztani, az nagyon rossz helyen keresgél és teljesen feleslegesen tölti az idejét olvasással. Sajnos számára az elfogadás hiánya, még nem teszi lehetővé, hogy megértse vagy befogadja azt, amit itt átadok.
Pedig a blog igencsak kifejező elnevezése és a 2022-es elindulási (születési) dátumára épülő számmisztikai képlete alapján, nagyszerű energetikával rendelkezik. Többek között csupa 3-as (kapcsolat/kommunikáció/tanítás); 6-os (művészet/szeretet/béke) és 9-es (szellemiség/tudat/érzelmek) energia jellemzi. A 3-6-9 tengely pedig önmagában a művészi érzékenység és kifejezés vonala. Míg a sorsmisszió száma a 9-es, mely a világ tökéletesítésének feladatát jelöli ki. Addig a születési nap 3-as száma és a magánhangzók 9-es értéke, együtt a pont azt a tevékenységi kört vetíti előre, amelyet a blog eddig képviselt, megnyilvánulni egy tökéletes világról. Ez utóbbi történetesen a blog írójának belső énjével egyezik, így tehát a blog annak elnevezése után, átvette a saját belső energetikámat. Ennél jobban, tehát hogy is tudhatnék még jobban felelősséget vállalni azért az átadott szemléletmódért, melyet már az induláskor, a bevezetőben megfogalmaztam: Szemlélet. Mégis a fenti okok és átadott gondolatok ellenére, a blog elég döcögősen halad a maga útján. Bár én továbbra is hiszek benne, hogy ez a kijelölt utam és a felvállalt feladatom, arról már korántsem vagyok meggyőződve, hogy ez bárkit is érdekelne. Mindenesetre én kijelenthetem, hogy elvégeztem az eddigi feladatomat. Innentől pedig ez a szellemiség a pillangószárny effektusnak megfelelően, önállóan folytathatja útját. A többi már nem rajtam múlik…
Ha ezek után valaki még mindig itt van és kitartóan olvassa a bejegyzést, az most cserébe kaphat egy végső megerősítést arról, hogy miképpen is viszonyuljon az itt leírtakhoz. Ám szeretnék előtte feltenni egy kérdést. Könnyen idetaláltál a böngésződdel? Nos, valószínűleg nem. Hacsak nem volt már előzetesen elmentve a blog linkje, akkor nehezen vagy csak közvetlenül tudhattál ide navigálni. Ennek oka, hogy minden eddigi „kudarcom” ellenére, a blog tartalma mégis eljutott valakihez. Történetesen egy olyan emberhez, aki az átadott információkra igencsak felfigyelt és amit olvasott benne az egyáltalán nem tetszett neki. Mire alapozom ezt? Mert a blog teljes terjedelmében cenzúrázva lett a Google keresőjében és így egyetlen találati eredményt sem jelenít meg róla. Semmilyen posztot, képet, hivatkozást nem mutat meg, amely ide vezethetne. Egyszerűen mintha a blog nem is létezne. Ez a törlés nagyjából az év vége felé, a legutóbbi poszt megjelenése után történt. Azt követően, hogy a Twitter(X)-re is felkerült a link, „igencsak” megugrott a tengerentúlról történő megtekintések száma. Mellyel egy időben, a blog is elég sok illetéktelen bejelentkezési próbálkozást regisztrált. Mivel eleve van ez ellen védő bővítmény feltelepítve, érdekesen szemléltem ezeket a feltörési kísérleteket. Ma már ott tartunk, hogy havi szinten ez a fajta Brute-force támadási kísérlet kb. 300-350 e-mailt eredményez egy hónapban. Amely alkalmanként 3 hibás belépési próbálkozást követően, X időre zárolja a bejelentkezés lehetőségét, majd további két ilyen próbálkozást követően, egy jó időre teljesen kitiltja az adott IP címet. Majd ennek megtörténtét jelzi egy e-mailben. Tehát ezek a bejelentkezési kísérletek most havi átlagban, több ezer próbálkozást jelentenek. Ennek fényében viszont érdemes feltenni a kérdést: Vajon miért fordít erre ekkora figyelmet és ki rendelkezhet ehhez olyan kapcsolatokkal (a világ legnagyobb webes keresőóriásánál), hogy cenzúrázza és ezzel eltüntesse a kíváncsi szemek előtt a blog tartalmát? Mert ha számára ennyire kellemetlenek az itt átadott gondolatok, akkor mégiscsak lehet „valamennyi” valóság és realitás tartalma, melyet nem szeretnének a tágabb közönség elé tárni, sőt inkább az elejét vennék annak, hogy valaki véletlenül rátaláljon. De vajon kinek az érdekeit sérthettem meg, az eddigi rövid tevékenységemmel? Bár ez utóbbi kétségkívül nem jelent semmi jót, megerősít abban, hogy jó az irány. Örülök, ha tudják, hogy tudom…
Így hát mindezek fényében, kicsit érdekesen alakultak az elmúlt hónapok. Bár a blog írójának életében korántsem szokatlan, hogy valaminek az okán, folyton kerülőutakra kényszerül, legyen az a sors vagy bármi más. Mégis talán érdekes lenne ezt is tovább boncolgatni, hogy valóban mi vagyunk-e felelősek mindazért, ami velünk történik? Köszönhetően az egonk által diktált, nem tudatos döntéseinknek? Csakis a „szabad akaratunk” által keltett illúzió miatt, járunk olykor tévutakon? Vagy már eleve determinált az egész, és ahol dolgunk van oda úgyis eljutunk? Függetlenül a személyes akaratunktól és attól is, hogy melyik ösvényen indultunk el, mert az előbb vagy utóbb, de úgyis keresztezi fogja az utunkat? Esetleg a szabad akarat elve és a sors által kijelölt út, egyaránt felelős az életünk alakulásáért? Érdekes kérdések ezek, melyek a spirituális szemlétmódot követőket is megosztják. Mégis én azt gondolom, hogy életünk történései közel sem csak ezen okoknak köszönhetőek. Mivel világunkban minden-mindennel összefügg, így saját döntéseink, más ember életére is hatással vannak. Döntéseink pedig a pillanatnyi fejlettségi szintünknek megfelelően vannak hatással a világunkra és azon keresztül a társadalom szerkezetére és az egyén lehetőségeire. Kicsit leegyszerűsítve ezt, világunk olyanná válik, amilyenné tesszük azt. Ha korlátokat és függőségi viszonyokat alakítunk ki benne az embereknek, akkor félelemen és viszályokon alapuló elnyomó hatalmi rendszert építünk magunknak. Míg, ha szabadságot és lehetőségeket teremtünk egymásnak, akkor tudásra és fejlődésre ösztönző virágzó emberi közösséget hozunk létre. Ebből pedig nyilvánvalóvá válik, hogy míg az előbbi rendszer csakis a kiváltságosoknak kedvez, utóbbi a közösség érdekeit szolgálja. Így tehát a mindennemű korlátoktól és függőségtől mentes, szabad alkotói gondolatok átadásának lehetősége, egy fejlődő társadalom alapvető és elemi érdeke. Ez azonban, a mindenkori rendszer haszonélvezői számára nem kívánatos és erős érdekellentétet jelent. A hatalom birtokosainak ezért fontossá válik minden létező eszközzel fenntartani és tovább erősíteni ezt a fajta kibillent egyensúlyi állapotot. Az ember tehát inkább megosztásra és félelemre épülő társadalmi berendezkedést épít önzőségből, mintsem egy tudásra épülő, szabad és virágzó emberi közösséget. Ezzel pedig újra bezárult egy gondolati kör és ismételten arra a következtetésre jutott ez a fajta okfejtés, hogy minden döntésünkkel saját sorsunkat és egyben másokét is alakítjuk.
Az a baj viszont ezzel a korlátozó és függőségi viszonyokra épülő szemléletmóddal, hogy az hosszabb távon fenntarthatatlan, bukása pedig eleve és elkerülhetetlenül kódolva van benne. Történelmünk ezt már számtalanszor bebizonyította. Így a múlt ködében már rég letűnt birodalmak, államok és országok, egykor hatalomra éhes uralkodói, fáraói, császárai, királyai vagy nagy vallások vezetői, mindössze a hadakozás, a pusztítás, a hódítás és a fosztogatás útján voltak képesek fejlődést felmutatni. Miközben az újonnan létrehozott felemelkedő és csillogó birodalom, valójában erőszakkal elpusztított életek romjaira épülve – vérrel és verítékkel átitatva – csak könnyeket, félelmet és a szenvedés szülte nyomorúság fájó emlékeit hagyták a világra. A múlt pedig folyamatosan ismétli önmagát, mindaddig, amíg meg nem tanuljuk a leckét és másik utat nem választunk a „fejlődésünkhöz”. Érdemes tehát ezen elgondolkozni, hogy mint történelmünk alatt oly sokszor, most miért is lenne más a kialakított háborús konfliktusaink végkimenetele? Vajon miért várjuk folyton a csodát és bízunk mindent „vezetőink” tudására és meglátásaira? Mert ez a téves beidegződéseken alapuló dogmatikus szemléletmód, annyira áthatja társadalmunk elfogadott hierarchikus rendszerét, hogy megkérdőjelezni sem merjük politikusaink, államfőink „tévedhetetlen” elképzeléseit. Sajnos az a baj, hogy végtelenül nehéz ezeket a társadalmilag ránk erőltetett dogmákat feltörni. Ennek oka, hogy kényelmünk okán, elfelejtettünk saját döntéseinkért felelősséget vállalni. Helyette inkább fokozatosan lemondunk minden szabadságunkról és ezzel áthelyezzük döntéseink felelősségének súlyát másokra. Mindezt csak azért, hogy ezt az önbecsapásra épülő, de valójában korántsem ideális állapotot fenntartsuk. De tudnunk kell, hogy korunkat és életünket meghatározó vezetők, valójában nem vezetők és sohasem lesznek azok. Mert jelen világunkat, igazából nem ők irányítják, így a meghozott döntéseik és tevékenységük mindössze ennek illúziójára épül. Mivel a mindenkori amerikai elnök vagy a nagybetűs nyugat meghatározó politikusai és az EU-s vezetőink nem többek egyszerű végrehajtóknál, akik helytartóként – szerepüket játszva – tartják fent a meglévő hatalmi állapotot. A társadalmi valóságunk pedig ennek fényében – a fenti idézetnek megfelelően – valóban egy szakadék, melyet egy hatalmas égbolt fed le. Rajtunk múlik csak melyik utat válasszuk. A szakadék feneketlen mélységét, vagy az égbolt határtalan szabadságát? Társadalmunk így vagy elkerülhetetlenül a mélybe zuhan, vagy megtanul – magáról a kötelékeit ledobva – szabadon, saját döntéseinek súlyát is felvállalva, felemelkedni…