Álom volt számára az első gyönyörű naplemente, mint egy csodálatos érzelmi színkavalkád. Ezernyi színbe burkolt végtelenül lágy érintés volt, mely andalítóan mámoros hangulatba hajszolta boldogságra vágyó lelkét. Így látta ezt ő akkor. Egy festő szemével, ki a lenyugvó nap sugarát ecsetjeként használta, éppen megpihenni készülő égi festővásznán. Meleg tónusú színeket keverve ki palettáján, egy békésen szunnyadó felhő bársonyos bodrán. Sárgásan félénk elfojtott érzelmekkel, narancsosan könnyes határtalan szerelemmel, lilás fénybe burkolózott őrjítő vággyal, és mély sötétkékes árnyalatú beteljesült boldogsággal. Festés közben énekelve egy szépséges olasz operát. Bánatosan, egy boldogtalan szerelmes hangján. Gyönyörűen, szívhez szólóan előadva egy szomorú történetet egy halhatatlan szerelemről, mely egyszer véget ért. Talán ezért lett ennyire különleges az a naplemente, mert könnyektől fátyolos szemmel, és megsebzett szívvel nehéz megfesteni az égbolt végtelen boltozatát. Ráfesteni a szerelem színeit, a boldogság érzését, a vágy hatalmát. Melyet egy bájos tündér varázslata idézett elő egykor egy mesebeli világban. Messze-messze… valahol, az ezernyi szépség égi tengerén.
