Azóta is figyelte, a legutóbbi találkozásuk óta. Bár közben évek teltek el és látszatra nem változott semmi körülötte, ő mégis szemmel tartotta. Kereste az alkalmat, amikor végre eljön az ő ideje. Amikor végre megkaphatja azt, amire évtizedek óta vágyott. Évtizedek. Milyen furcsán cseng ez most. Nem értette. Máskor csak szempillantásnak tűntek számára a századok, nem történve közben semmi igazán érdemleges. Az évek jöttek és mentek, miközben ő csak egykedvűen végezte a munkáját, mely munkát senki sem végezte volna el helyette. De neki ez volt a dolga. Romlást hozni a világra, szenvedést okozni mindenkinek, akinek csak lehetett. Nem törődött az emberekkel, a legcsekélyebb megbánás jele nélkül, hajszolta őket az őrületbe, a végső elkeseredésbe, az ezernyi bűnök valamelyikébe csak hogy elérje a lelküket. Nem számított közben, hogy ennek mi volt az ára. Neki semmibe sem kerültek ezek az áldozatok. Ő csak egyszerű haszonlesőként aratta le más munkájának a gyümölcsét. Így élt ő a saját elképzelése szerint, minden nap gyakorolva tudását és hatalmát. Csak nevetett rajta, amikor munkája végeztével elborzadt tekintetekkel nézett szembe. Mily szánalmas a mozdulat, amikor keresztet vetnek, mikor imára nyitják az ajkukat és istenükhöz fohászkodva segítséget kérnek tőle. Reménykedve közben, hogy rájuk nem ez a sors vár, nem ilyen borzalmas vég búcsúztatja őket ettől az árnyékvilágtól. Sajnálattal hozzák rendbe és tüntetik el mindazt, ami az élet elmúlását jelképezi. Búslakodnak, miközben lelkük mélyén azért örülnek, hogy még nem ők kerültek sorra. Lelkük mélyén, mely tele van félelemmel, kicsinyes önző vágyakkal és gonoszsággal. Most elmosolyodott.
– Bolondok – gondolta. Még mindig azt hiszik, hogy egy ördögi sötét hatalom a felelős minden rosszért, azért ami velük történik. Másra hárítják a felelősséget. Könnyebb így számukra, mint saját magukat hibáztatni a csapásokért, melyet önmaguknak okoznak. Máshol keresik a gonoszt, a hamis istent. Keresik, de mégis félik a hatalmát, ezért inkább templomokat építenek, imákat mormolnak, gyertyákat gyújtanak. Így akarván távol tartani maguktól a gonoszt, miközben saját lelkükben szunnyad a pokol tüze. Várva arra, hogy valaki egyszer felszítsa azt. Ezért nehéz az ő munkája. Megkísérteni minden egyes lelket, megtalálni az utat a gyengeségeikhez, és utána könyörtelenül kihasználni azt, a saját céljaira felhasználni őket. Milliónyi emberi szívben élni anélkül, hogy a végén kötődne hozzájuk. Ezért nem találják sehol sem, és félnek tőle az idők kezdete óta. Mert bárhol és bármikor megjelenhet, utat engedve vele a romlásnak és pusztulásnak. A gonosznak, melynek elég egyetlen gyenge lélek kapuját átlépni, hogy bűnbe taszíthassa újra az embereket.
Mindezt pillanatok alatt átgondolta, és most ismét más kötötte le a figyelmét. Egy magányos valaki, egy emberi lélek volt az, akit figyelt kitartóan és értetlenül, mégis vágyakozva. Bár mondhatni isteni képességekkel bírt, és nem érzett késztetést sem a világ története alatt, most mégis nyugtalan volt. Megismert valami új érzést, a kíváncsiságot és a türelmetlenséget, mely sosem tapasztalt nyugtalanságot okozott benne.
Sóvárgott egy lélek után, mely kívül esett már az ő hatalmán. Láthatta csak, de nem birtokolhatta azt, amire vágyott. Néha ugyan közel járt már hozzá, hogy megkaparinthassa végre, ám mégsem sikerült neki. Mint minden megkísértésre váró lélek, végül ő sem kerülhette el a sorsát, de mégsem csábult el, ritkán tapasztalt ilyet az elmúlt évezredek alatt. Különleges egy lélek volt. Titokzatos és kiismerhetetlen. Talán azért érezte így, mert nem láthatta teljes egészében mi is az, amit rejteget előle. Csak a felszínét tudta megpillantani, ám az is elég volt hozzá, hogy felfigyeljen rá. Hitetlenkedve nézte, mintha önmagát látta volna meg benne, látta a féktelen tüzet a lelke mélyén lobogni, égni. Oly lánggal, mellyel bárkit elemészthetett volna, aki túl közel jár hozzá. Ám a lélek gazdája mégsem élt a hatalmával, hiába táplálta haragját ez a tűz, sohasem eresztette azt szabadon. Nem volt célja rombolni, pusztítani, bár sokszor és könnyedén megtehette volna azt. Uralta a tüzét, bár talán nem is tudott róla, mily nagy hatalommal is rendelkezik. De nem is ez volt az ijesztő benne, hiszen sokan rendelkeztek a pokol hatalmával éltükben, de csak egy kis időre tudták azt felhasználni, majd vesztükre őket is elemésztette annak lángja. Az elszántság volt talán igazán rémisztő benne. A hit, melybe kapaszkodva tudott talpon maradni élete eddigi rögös útján. Hitt valamiben, de ezért a hitért nem kellett istenekhez fohászkodnia, hogy erőt meríthessen belőle. Makacs volt és hajthatatlan, nem hagyta tévútra vezetni magát sohasem. Mindig ellenállt a csábításnak, lelke megkísértésének, miközben megvetette a sorsot is, mely csak akadályozta céljai elérésében. Érzéketlenül, rezzenéstelen arccal válaszolt csak a próbálkozásokra, a csapásokra, amelyek érték. Bár néha kényszeríteni kellett magát rá, mindig fel tudott kelni a földről, dacosan és megtörhetetlenül. Szemében nem tükröződött más, csak az elszántság és az akarat, hogy folytassa az útját – legyen az bármennyire is járhatatlan. Az utat, melyre valamikor élete hajnalán talált rá, és amelyet azóta is egyedül és magányosan koptatott és hagyott hátra maga után, lépésről-lépésre.
Néha mégis más volt… olykor, hosszú útjai végén megnyugodott a lelke mélyén tomboló tűz. Megpihent egy pillanatra és hagyta, hogy nyugalom szállja meg. Leülve egy sziklára, elkínzott tekintetével végigpásztázta a síkság kietlen ürességét. Fáradt sóhaja előcsalta a szelet – mely egyetlen hűséges társaként kísérte útján – majd gyengéden dúdolni kezdett egy dallamot, és a lenyugvó nap színeiben életre keltette álmait. Rég látott arcokat láthatott végre maga körül, szeretett embereket, akiknek emlékeihez ma is hű volt. Könnyes szemmel, csendben figyelt rájuk, míg a kimerültség végül lenem gyűrte. Csillagok vigyáztak rá aznap éjjel, míg álmai világában élt. Álmait nyugodt érzések szőtték át, nem volt benne szomorúság, sem pedig bánat. Boldog volt ilyenkor is magányosan, egyedül. Távol mindentől, elfeledve gondjait a semmi közepén. Ott, amerre csak kevesen járnak, mert nincs remény se szeretet. Menny és pokol között félúton, két világ határán…
Csak ő tudta, hogy milyen kínokat áll ki. Látva a szenvedését, lassan csodálni és tisztelni kezdte a lélek és gazdája kitartását. Haragos és vádló tekintetét emelte csak az égre, a mennyek kapujára. Oda, ahol nem volt hely egy elfáradt vándor meggyötört lelke számára. Majd lepillantott ismét a földön alvó emberre.
– Kár, hogy ily kései korban élsz – gondolta. – Nagy lehettél volna egykor egy letűnt világban. Csakúgy, mint áldozatod a boldog emberi lét elfeledett oltárán.