„Az emberiség nem fejlődik a jobb, az erősebb vagy a magasabb rendű felé úgy, ahogyan azt manapság hiszik. A „haladás” modern eszme csupán, azaz hamis eszme. A mai európai, értékét tekintve, mélyen alatta marad a reneszánsz kori európainak; a továbbhaladás mindenesetre semmiféle szükségszerű felemelkedést, növekedést, erősödést nem jelent.”
Friedrich Nietzsche
Következzen akkor az első komolyabb hangvételű bejegyzés azóta, hogy a blog az elmúlt hetek fejlesztéseinek köszönhetően új utakra lépett. Egy az indulás óta „Szerkesztés alatt…” álló poszt, amely hatására annak, hogy a címből következtethető gondolatok időszerűen összeálltak, most végre napvilágot láthat. Amelyhez Nietzsche fenti idézeténél, talán nem is találhattam volna jobb témaindító bevezetőt, mert az egész egyszerűen tökéletesen illik hozzá. Mivel szinte minden általam is fontosnak tartott gondolat és meglátás egyben megtalálható benne. Tökéletes, ám ugyanakkor viszont sajnálatos is. Mert amit két évszázaddal ezelőtt a kor egyik legnagyobb filozófusa érvényesnek tartott az akkori világra, az mostani modern korunk helyzetére is éppúgy ráilleszthető és alkalmazható. Ez pedig az emberiség fejlődésének és növekedésének a hiánya, amely valójában csak látszólagos. Ugyanakkor ez a feltételes fejlődés egyben megtévesztő is lehet, melyet modern eltévelyedett világunknak, a „haladó eszmék hamis értékeinek” és azok erőszakos terjesztésének köszönhetünk. Miközben az egykor oly nagyra értékelt európai értékrend, annak nemzeti és kulturális sokszínűsége, az egyik legsötétebb korszakát és lassan a végnapjait éli. Nyomasztó lehet talán a gondolat, hogy bár világunk ezeknek ráhatásoknak köszönhetően valóban változik és átalakul, az igazából még sem jelent felemelkedést és növekedést. Ezzel ellentétben inkább egyfajta nagyon is valóságos és rémisztően közeli disztópiát tár elénk, annak tervezett – hatalmi és gazdasági érdekből vezérelt – kényszerítő ereje és eltökélt társadalom romboló szándéka miatt.
Így ezen poszt – híven annak címéhez – a tóba dobott kőhöz hasonlóan, egy nagyobb csobbanással és tovaterjedő hullámokkal szeretné felkavarni, jelen világunk poshadt állóvizét és az alatta láthatatlanul elterülő bűzös iszapot. Mindezt a fenti meglátásokra reagálva, a hamis eszméket és azok káros befolyásolását elutasítva, kíván az erősen megosztott társadalmunkban, valós és valahol talán még rejtve megtalálható közös értékeket keresni. Már ha egyáltalán létezik még ilyen… Itt azonban, mielőtt ezen mélyebb gondolatokat megpróbálnám elképzelésekbe és egyedi meglátásokba tömöríteni, érdemes lenne annak ok és okozati viszonyát is kifejteni. Mert bár elsőre talán fel sem tűnhet, de az alapvető probléma valahol innen eredeztethető. A probléma gyökerét úgy lehet megtalálni, ha ebben az elképzelésben meglehetősen mélyre ásunk. Ezt pedig csak akkor tudjuk megérteni, ha ezt a végtelenül bonyolult és összetett kapcsolati rendszert és annak mélyebb összefüggéseit és egymásra hatását megfordítom, nem pedig annak mostani kialakult állapotát próbálom először elmagyarázni. Mert kapcsolódást és összefüggést, azokból következtethető okokat és célokat minden elképzelés és cselekvés mögött lehet találni. A kérdés csak az, hogy foglalkozunk-e az adott problémával és a mögötte elrejtett szándékokkal? Az elrejtett szándék és annak oka, pedig mit is leplezhetne, ha nem mást, mint a háttérben megbúvó kielégíthetetlen emberi mohóságot, hatalomvágyat és érdekellentéteket…
Ezt követően viszont már arra a kérdésre kellene választ keresni, hogy mi is számíthat értéknek a társadalom, az emberiség és a közösségeket alkotó ember szemszögéből? Illetve, hogy ezen értékek különböző nézőpontokból megközelítve, mennyire is esnek egybe? Van-e köztük olyan, amely csak bizonyos szempontból képvisel értéket, de az nem feltétlenül jelent közös megegyezést? Ezen kapcsolódások megértéséhez viszont ajánlott lenne az eddigi bejegyzéseket is elolvasni, mert a téma rendkívül összetett, ezért a felvázolt elképzeléseket az alapjaitól kell megismerni. Mert valójában – ami egyben a blog alapvető és bevezető gondolata – világunkban, minden-mindennel összefügg.
Az ember viselkedését és motivációját tekintve biológiai lényként viselkedik. Ezért tetteit, késztetéseit és félelmeit, még mindig az ősidőkben szerzett és az állatvilágból megtapasztalt ösztönei irányítják. Így tevékenységének alapvető mozgatórugója, még ma is a túlélés és a szaporodás körül forog. Annak központi alakja pedig saját létezése. Melyet az anyagi világban megnyilvánult személye, azon belül a fizikai teste, gondolatai, érzelmei és az egoja képviselnek. Az ember élete során hamar rájött, hogy saját központi szerepe viszonylagos és korántsem egyértelmű. Ennek okán, ösztöneit a túlélés érdekében folyamatosan fejlesztette és átélt tapasztalatait beépítette a gondolat és hitvilágába. Ezért folyamatosan figyelte a körülötte lévő világot, benne önmagát és megpróbált belőle tanulni. Miközben szemlélődött, felismerte az állandó változást, annak sokszor az életére véglegesen kiható következményeit és vele az idő könyörtelen és visszafordíthatatlan múlását. Így hát az addigi tapasztalatainak és az anyagi létezésének köszönhetően megtanulta, hogy valójában minden múlandó. Ráébredt vele saját korlátaira, sebezhetőségére és tisztában volt a rá leselkedő veszélyekkel és annak várható következményeivel. A jövőben érkező változás ennek okán, mindig félelemmel töltötte el. Mivel sohasem tudhatta, hogy mi történik vele másnap vagy harmadnap. Ezért a félelmei táplálta bizonytalanság érzése, hamar megtanította számára a közösségbe való csatlakozás szükségét és fontosságát, amely akár önzésnek is tűnhet, de ezzel valójában javította a saját túlélési esélyeit. A közösséghez való csatlakozás persze előnyöket is tartogatott számára, ilyen például a kiépült kölcsönös bizalom és biztonság érzete, a párkapcsolat lehetséges kialakítása, vele az utódnemzés és a társas cselekvések nyújtotta hatékonyság. Egyúttal viszont megkövetelte tőle a kommunikációt, vele az együttműködést és az egyéni központú világlátás helyett, a közösségbe átültetett gondolkodást. A közösségi beilleszkedés tehát előnyt jelentett, de egyúttal együttműködést várt el az egyéntől. Illetve lényegében az ember saját biológiai ösztönének ellentmondva, kiterjesztette vele az Én felfogását, egyúttal megjelent vele a Mi és annak ellentéte vagy különbözősége okán, az Ők fogalma. Ezzel pedig egyfajta vállalt vagy képviselt értékrendet is kifejlesztett a közösségi gondolkodáson belül. Az egyén túlélése ettől fogva a csoport vagy a közösség adott lehetőségeitől függött, így ezen előnyök védelme, megszerzése vagy biztosítása kiemelten fontos közös üggyé vált. A csoportosulás ezért megkövetelte egyfajta kizárólagos terület vagy élettér kialakítását, fenntartását és felügyeletét, melynek védelme egyúttal a túlélés zálogává is vált. Ennek köszönhetően, ha a körülmények változtak és adott területen már nem volt biztosítható a közösség fennmaradása, az továbbvándorlást, az élettér kiterjesztését vagy új területek megszerzését követelte meg. Ez pedig, ha az adott élőhelyen több csoport is létezett, óhatatlanul közösségi viszályokat eredményezett. A kialakult viszályokat pedig vagy sikerült rendezni és mintegy a helyzetet elfogadva, békésen közös megegyezéssel megoldani a fennálló problémákat. Vagy pedig annak hiányában – erőszakot alkalmazva a másik csoport felett – kellett lerendezni az így kialakult helyzetet, és szembenézni annak minden következményével. Azonban a közösségbe való csatlakozással az Én felfogása nem tűnt el teljesen. Inkább csak némileg háttérbe szorult, de annak ösztönös volta miatt továbbra is megmaradt, majd a mélyből lassan újra a felszínre tört. Mivel a közösségek között nem csak a Mi és Ők ellentéte volt meghatározó, hanem az Én és vele mindenki más is szembenállása is. Az ember tehát nem vesztette el közösségen belül sem a saját félelmeit és a bizonytalanság érzetét és sokszor volt elégedetlen a csoporton belül kialakult szerepével és az abban elfoglalt helyzetével. Ezért ezt az alapjában meghatározó zsigeri félelmet, melyre nem volt ráhatása, megpróbálta valahogyan ellensúlyozni és túlbiztosítani. Az Én szerepének kiteljesedése, pedig hamar belső ellentétekhez, eltérő értékrendekhez és abból kialakulva, csoporton belüli konfliktusokhoz vezettek. Viszont a közösség előnyét némileg megtapasztalva és az Én sebezhetőségével is számolva, annak megoldásaként az alkalmi szövetségek kialakulásának kedvezett. Majd ezek a szövetségek a közösségi létből mintegy kiválva, a kialakult szabályokat és az addigi értékeket felrúgva, különálló érdekcsoportok létrejöttéhez vezettek.
Az ember tehát hamar megtanulta, hogy a hatalom kiterjesztésével – saját sebezhetőségét leplezve, hogyan tud magának előnyöket kovácsolni. Lehetőségeit ezért többszörösen túlbiztosította, ezzel túlélési esélyeit jelentősen megnövelte, egyúttal saját érdekeit és önös vágyait a közös érdekek fölé helyezte. Ezt követve pedig, hamarosan uralkodni kezdhetett a közösségek fölött. Így az emberi ego által kitűzött hamis célok elérése és vele a hatalom vágya, mindig önzésből, folyamatos létbizonytalanságból és belső félelemből fakadtak. Mely viselkedésforma az emberre azóta is érvényes maradt. Míg félelmei okán a tudatalattija, ma is erős befolyással bír cselekvésére és a világra történő ráhatásra. Az ember mohósága és önző hatalomvágya azóta sem csillapodott, csak újabb szintre lépett és egyre feljebb emelkedett. Miközben úgy fejlődött, hogy valójában nem változott. Mindössze fokozatosan átalakult és a társadalom feletti látható uralkodása, egyre inkább a háttérbe vonult. Az irányítás vágya azonban továbbra is megmaradt. Fejlődése közben viszont lassan felismerte, hogy a társadalom és az egyén gondolkodását megosztva és azokat egymás ellen hangolva, hatalmát tovább növelheti…
Ez tehát a rövid összefoglalója a mély létbizonytalanság érzetének és a belső félelmeken alapuló viselkedésnek, melyek az emberi mohóság kialakulásához vezettek. Most talán ezekből kiindulva észrevehetjük azokat a hasonlóságokat, amire egykor Nietzsche is hivatkozott és amely, ma is jellemzi világunk aktuális történéseit és változásait. Nos, ezen viselkedést csak súlyosbítja a materializmus hamis eszméje. Melynek anyagelvű szemlélete és hazug értékrendje hatására az emberek többsége, egyszerű „Élj a mának!” szemléletmód alapján éli le az egész életét. Miközben az anyagi javak halmozásában és azok által nyújtott élvezetében találja meg, önző életének és létezésének egyedüli célját. Melynek elérése érdekében, többnyire bármit képes lesz megtenni és bárkit képes kihasználni vagy feláldozni. Természetesen nem szeretném összemosni a fenti „Carpe diem!” vagy annak modernebb életfelfogását a #YOLO életérzést, annak valódi „Élj a mában!” jelentésével. Bár az is igaz, hogy ezt a nézetet sem osztom teljeskörűen. Mindazt annak ellenére, hogy ez utóbbi szemlélet elég erősen képviseli magát a művészetekben, a filozófiában, a spiritualitásban vagy akár a modern korunkra jellemző pszichológiában. Mert érdemes talán azon is elgondolkodni, hogy valóban hiábavaló vagy káros-e néha a múlton, vagy a jövőn merengeni? Mivel az előbbi valójában már megváltozhatatlan, míg az utóbbi pedig erősen képlékeny. De számomra ez olyannak tűnne, mintha azt várnák, hogy ne emlékezz vissza se a jóra, se a rosszra. Egyszerűen csak felejts el mindent, élvezd a napot, és ne aggódj a jövőn sem. Nem más ez, mint az emberi felelősségvállalás elutasítása. Mert a múlt történései alapjában határozzák meg a jelenünket és azon keresztül a jövőbeni lehetőségeinket. Ez a felfogás tehát esélyt adhat nekünk arra, hogy a múltban elkövetett hibáinkból tanulva, egy élhetőbb jelent építsünk és vele mintegy a jövőbe befektetve, egyszer majd egy jobb világot alkothassunk. Így valóban helyes lehet az a divatos életszemlélet, amely azt kéri felejtsük el azt, hogy honnan jöttünk és hová tartunk? Ezzel pedig legkevésbé sem a kijelölt és elérendő célokra szeretnék utalni, hanem arra a mély belső hitre, amelyet követve egyszer biztosan eljuthatunk oda, ahová vágyunk. Jelentse ez akár a fejlődés és a növekedés következő szakaszát vagy lépcsőfokát. Mert hiába is tudunk a jelenben cselekedni, az illúzió kényszerítő hatására vagy akár szabad akaratunkat követve, az mindig csak egy köztes állapot marad. Mert valójában a teljes fejlődési út az, ami igazán számít. Mint amikor a fa az ég felé törve növekszik és válik közben magból kis hajtássá, majd facsemetévé, amiből lassan egy fiatal sudár fa sarjad, végül fejlődik ki belőle erős és széles törzsű, magas és büszke fává. A fejlődés útja tehát mindig egy ívet rajzol, így annak mindig van kezdete és vége vagy ha úgy tetszik, kiinduló és végpontja. Melynek kivétel nélkül minden állapotát szükséges átélni és megtapasztalni. Így valójában, egyik növekedési szakasz sem lehet fontosabb a másiknál.
De most az eddig leírtakat átgondolva, keressünk valós közös értéket a társadalmunkban. Majd azokat egymással összevetve, próbáljuk meg kitalálni, hogy a világunkban zajló történések hátterében, valójában milyen szándékok és mögöttes érdekek is húzódhatnak meg elrejtve.
Kezdjük talán akkor a közösséget alkotó ember szemszögéből. Vajon milyen értékekre vágyhat egy ember a mai világunkban? Talán nem célzok vele nagyon mellé, ha megpróbálom elsősorban a saját szemléletmódomra hagyatkozva ezeket az alapvető értékeket és azok követelményeit felsorolni. Így, ha már biológiai lényként hivatkoztam a poszt elején az emberre, érdemes lenne ezt a létezés kérdése felől megközelíteni. Ezért elsősorban egy élhető környezetet jelölnék meg, ahol az egyénnek lehetősége van az élete során, születésétől egészen annak (természetes) haláláig, növekedni és fejlődni. Ehhez az élhető környezethez szükséges az adott élőhely területének a biztonsága és azoknak az élethez és az utódnemzéshez elengedhetetlenül szükséges feltételeknek a megléte, amely ennek az állapotnak, a hosszabb távú fenntartását tudja és akarja is biztosítani. Kell tehát ehhez egyfajta összetartó közösség, amely bizonyos elvek, elvárások, szabályok és egyéb közös jellemzők alapján, képes erre és érdekében is áll ezt a csoportot összetartani. Ennek köszönhetően, az adott közösségben szükségessé válik különböző tevékenységi és felelősségi körök kialakítása. Ez pedig akkor lesz a leghatékonyabb, ha az adott tevékenységre, az arra legalkalmasabb és a felkínált feladatkörrel leginkább azonosulni tudó személyeket helyezik. Ha ezekre a feladatokra a legalkalmasabb embereket szeretnénk megtalálni, ahhoz olyan emberek kellenek, akik nemcsak, hogy képesek az adott feladatnak megfelelni, hanem tisztában vannak ennek az elképesztő fontosságú jelentőségével is. Ez tehát valamelyest szükségessé teszi a közösségi gondolkodás, az elhivatottság és a szociális készségek valamilyen fokú meglétét. Hogy ezeknek az elvárásoknak, az adott kiemelt feladatkörben a kiválasztott ember megtudjon felelni, neki önmagának is tanulnia és fejlődnie kell, illetve tapasztalatokat szükséges szereznie. Ahhoz viszont, hogy valaki megtanulhassa és elsajátíthassa ezeket a készségeket, olyan emberek kellenek, akik már korábban megtanulták vagy akár ösztönösen rendelkeztek azokkal a képességekkel, amit tovább tudnak adni. Ehhez kellenek olyan tanítók, akik közben saját ismereteiket is tovább fejlesztve, át tudják azt örökíteni azoknak, akiknek később ennek a tudásnak a megléte, elengedhetetlenül szükséges lesz. Természetesen, hogy ez az egész jól működjön kellenek a háttérben tevékenykedő, de éppúgy fontos és nélkülözhetetlen feladatokat ellátó emberek, akik ezt az egész folyamatot segítik, kiszolgálják és működésben tartják. Rájuk éppúgy érvényes a fenti levezetés, akárcsak azokra, akik ezt az egész folyamatot megpróbálják levezényelni. Ez utóbbi feladatkör szervezési készségeket és irányítási szerepkört feltételez, de legkevésbé sem abból a bizonyos páholyból vezérelve. Mert a vezetés kiemelt fontosságú feladata – annak bonyolultsága okán – mindezen elvárásokat egybe ötvözi, azok összes készségével, követelményével, elvárásával és feladatával együtt. Ez adja azt fajta összevont tevékenységi kört, amely magának a vezetésnek az esszenciáját jelenti. A vezetés feladata tehát nem azt jelenti, hogy a csoporton, egy közösségen belül vagy a társadalom tetején elhelyezkedve – másokkal és a látható problémákkal mit sem törődve – magunkat előjogokkal felvértezve és élősködve, kihasználjuk az emberek tömegét. Ezért nem az egyes érdekcsoportokat vagy az azok által támogatott hatalmat kell képviselnie, hanem a tőle függő közösséget. A vezetés tehát éppúgy, mint a többi szerepkör, fontos és kiemelt közösségi szolgálatot jelent. Azon belül pedig, korlátlan felelősségvállalást kíván meg azoktól – mely az egyik legnagyobb terhet jelenti – akik ezt a feladatkört gyakorolják.
Ezt leegyszerűsítve, az ember alapvető értékrendje, a saját életére és a közösségre vonatkoztatva: a biztonságot, az élhető környezetet, az ehhez szükséges békét, a képességeinek megfelelő feladatkört, a tanulás és a fejlődés lehetőségét, vele saját határainak elérését, a kiegyensúlyozott magán, szociális és közösségi kapcsolatokat, ezen belül pedig a párválasztás és az utódnemzés szükséges feltételeinek megteremtését jelenti. Ezek elegye adhat, egyfajta egyensúlyi állapotot a közösségen belül, ahol az egyén úgy érezheti, hogy személye és tevékenysége is elismert. Mivel tudja, hogy fontos kiemelt szerepével, ő maga is jelentős hatással bírhat az életközösség működésére.
De nézzük meg mi történik, ha ezeket az értékeket összevetjük a mai kor nyújtotta társadalmi lehetőségekkel és az eddig leírtakkal. Az eredmény valójában egészen megdöbbentő lesz.
Elsősorban megemlítendő az a fajta hamis érték generálás, amit az anyagi világú szemléletünk jelent. Ezt a szerepet világunkban a pénz mennyiségének halmozása és az általa elérhető dolgok birtoklása, az élmények gyűjtése, az élvezetek hajszolása, illetve az ezekhez társított és egymáshoz viszonyított értéke valósítja meg. Mindent ennek a fényében mérünk. A közvetlen környezetünket, a lehetőségeinket, és a személyes kapcsolatainkat is. Nincsennek már valós közös értékek, csakis egyedi érdekek és kitűzött célok léteznek. Az ember önzővé és öntelté vált, míg a közösségi értékszemlélete az erkölcsi romlás hatására, fokozatosan kiüresedett és elértéktelenedett. Saját anyagias világszemléletét terjesztette ki környezetére és embertársaira, miközben mindent és mindenkit beárazott. Emberi kapcsolatait is épp ezért, további számító érdekből alakította ki. Nem érezzük már szükségét annak, hogy saját érdekeinken felülemelkedve, meglássuk a társadalom szövetének egymásra utaltságát vagy a másik emberben megtalálható értékeket. Az Én mohósága, tehát ismét győzedelmeskedett a közösség értékrendje felett.
Most pedig keressünk néhány példát arra a társadalom és közösség romboló, illetve az emberi kapcsolatokat és az összetartozás elveit erősen megosztó és megmérgező gondolkodásra, amely jelen világunkat, hazai és nemzetközi szinten jellemzi.
Kezdésként említsük meg, hogy az oktatási rendszerünk, alapból nem támogatja a kritikus és önálló gondolkodás kifejlődését, az önmegvalósítást, az egyedi tehetségek felismerését. Nem vizsgálja a szociális vagy az alkotói készségek meglétét és az abból kifejleszthető, a társadalmat szolgáló és hosszú távon megtérülő előnyöket. Ehelyett olyan oktatáspolitikát folytatunk, amely ahelyett, hogy fejlesztené a tanulásra és fejlődésre vágyó elmét, inkább elsorvasztja azt és az aktuális munkaerőpiaci érdekek oltárán áldozza fel – az ország jövőjét meghatározó – következő fiatal generációt. Munkaalapú társadalmat építve és a globalista elit profitorientált érdekekeit szolgálva, tanítunk be – adott elvégzendő feladatra és gondolkodást nem igénylő szalagmunkára – kihasználható és eldobható dolgozókat. Építünk akkumulátorgyárakat a termőföldre és képzünk a fiatalokból, multinacionális cégek működését kiszolgáló, bármikor elbocsátható embereket. Hagyjuk magára, az élet könyörtelen valóságába frissen kikerült, fiatal felnőttek kilátástalan nemzedékét. Egyúttal száműzzük őket kényszerből külföldre, ahol – boldogulást és családalapítást remélve – meglévő tudását és tehetségét, egy másik ország hasznára kamatoztatja. Mert itthon mindössze a kiszámíthatatlan jövő és a tisztes megélhetés válsága várna rá. Ehhez az elhibázott oktatáspolitikához és a fiatalok kilátástalan helyzetéhez, viszont remek érzékkel, átgondolatlan gazdaságpolitikát is társítunk. Külföldi gazdasági érdekeket kiszolgálva, létesítünk további összeszerelő üzemeket, állami támogatással és alacsony bérsávokkal és többnyire a jövőbeni szakszervezeti érdekérvényesítés lehetőségének hiányával megelégedve. Mely üzemek itthon, alig több mint zéró hozzáadott értékkel és még kevesebb K+F kapacitással rendelkeznek. Ezzel szemben, a hazai KKV szektort hitelekbe kényszerítve és így hosszabb távon kiszolgáltatva, működésüket terhekkel ellehetetlenítve, vehetnek részt a gazdaság „élénkítésében”. Míg az embereket kihasználva, a létrehozott munkahelyeken bérrabszolgaságba kényszerítjük, és egyszerű humánerőforrásként tekintünk rájuk. Miközben a jövő zálogát képviselő oktatási rendszer és vele a pedagógus életpálya is romokban hever, az olyan a társadalmat szolgáló kiemelt ágazatok, mint az egészségügy és a rendvédelem is a szakadék szélén egyensúlyoznak. Mivel ezek a hivatások annak képviselőjétől, erős elkötelezettséget, hosszabb képzési és tanulmányi időszakot és egyúttal rengeteg lemondást követelnek meg. Mindezt tetézzük azzal, hogy semmilyen elismerést vagy társadalmi megbecsülést és tisztes megélhetést sem biztosítunk a számukra. Így ennek köszönhetően, a hivatásukat feladók szektorból történő elvándorlása, előre borítékolhatóan további mély problémákat fog okozni.
De térjünk is át, a nemzetközi viszonyokra és a társadalmat érintő „áldásos” hatásaira, csak a legutóbbiakat említve. Kezdve rögtön az Európai Unióval, amely egykoron Európa nemzetállamainak szövetségét megalkotva, kívánta gazdasági és politikai egyesítés mentén, a két szembenálló nagyhatalom befolyását csökkenteni és ezzel saját szerepkörét visszaszerezni. Hát ez annyira jól sikerült, hogy hamarosan gyarmati szerepkörben találhatjuk magunkat. Továbbá az állítólagos orosz befolyás helyett, az egyetlen helyes utat követve – saját gazdaságunkat és a viszonylagos jólétet felszámolva – az USA befolyásoló hatalmi elképzeléseit és gazdasági érdekeit szolgálhatjuk. Míg a keleti nagyhatalmi szomszédunkkal történő, eddig kölcsönös és előnyös gazdasági kapcsolatokat leépítve, az egyik „kiszolgáltatottságot” egy másikra cseréljük. Így mivel az Unió közösségébe tartozunk, egyúttal nekünk is ezt az elvárt és kijelölt utat kell követnünk. Miközben az eddigi együttműködésünkért cserébe a „renitens módon viselkedő” Közép-Európai országokkal szemben, az EU-nak sikerül lassan – forrásmegvonással és az ahhoz köthető zsarolással – kényszerítő hatalmat gyakorolnia. Teszi ezt azon szövetséget alkotó, ámbár szuverén nemzetállamok felett, amelyek egyelőre még nem hajlandóak teljesen fejet hajtani, a globalista érdekeket és elképzeléseket megvalósító, hatáskörén jelentősen túlterjeszkedő központosított politikai hatalomnak. Az Unió miközben elutasítja az államok saját nemzeti érdekeiket képviselő bel- és külpolitikai célokat megvalósító cselekvéseit, egyúttal olyan mélyreható társadalmi változások elfogadását erőlteti ránk – mindezt pedig az egységes európai értékrendre hivatkozva – amelynek szinte már nem is leplezett célja, a nemzetállamok szuverenitásának felszámolása és a társadalom még meglévő szerkezetének lerombolása. Kaptunk hát ennek okán elképesztő migrációs politikát, egy mesterséges Covid járványt és azt követő tervezett gazdasági válságokat, felvett hiteleket és arra további nemzetközi gazdasági érdekellentéteket, mely teljesen átalakította az energiapolitikát és herélte ki a gazdaságot. Kaptunk még erre egy hatalmas hátszéllel rendelkező és a társadalom átalakítását célzó BLM mozgalmat, eltörléskultúrát, woke és gender ideológiát, amelyet természetesen azonnal egységes európai értékeknek jelöltek meg. Mindezen változások után, sikerült még egy elhúzódó és valójában senkinek sem hiányzó háborút is kirobbantani. Viszont legalább a fegyvergyártó nyugati nagyvállalatok, azon belül is az amerikai védelmi iparágak örülhetnek. Mert az USA által kierőszakolt, majd az EU által is hevesen szorgalmazott, Ukrajnának szánt fegyverszállítások közben, sikerült a nemzetek saját fegyverkészletét és vele a védelmi képességét is teljesen lenullázni és ezzel magunkat lényegében az USA érdekpolitikájának kiszolgáltatva egy újabb, fegyverzetbeszerzési függőséget kialakítani. A NATO persze, ettől függetlenül és nagyképűen kijelenti, hogy készen áll – az átgondolatlan biztonsági külpolitikának és az USA nyomásának hatására – egy eszkalálódó háborúra. De hogy még a 19-re lapot is húzzunk… Az EU magáénak érezte, hogy a gazdasági érdekből kihasznált és tönkretett – háborús hadszíntérré vált – Ukrajna, leendő újjáépítésének meghatározott költségrészét, az eddigi támogatásokon felül is biztosítsa. Mindezzel pedig saját költségvetését kimerítve és a tagállamoktól további befizetéseket követelve. Melyet nyilvánvalóan szintén az EU polgárai fognak kifizetni, várhatóan újabb felvett hitelekből.
Így, most ezen hosszabb bejegyzés végére érve és a leírtakat megemésztve, mindenki átgondolhatja, van-e összefüggés szerinte, a jelen világunkban tapasztalható változások között. Szerintem érdemes ezen gondolatokat fejben átpörgetni és összevetni azzal az állítással, hogy várható-e a közeljövőben – az eddigi életünket teljesen átalakító – nagy globalista újrakezdési terv vagy sem?
Végezetül ide kívánkozik még egy találó és a fenti gondolatokat lezáró idézet, mely szintén aktuálisan érvényes a világunkra:
„- Itt mindenki hülye???
Üvegtigris 3
– Itt? Mindenki.”
Kapcsolódó bejegyzések: